Szendrő

Szendrő (szerbül Смедерево / Smederevo) város Szerbiában, a Dunai körzet székhelye. Belgrádtól 48 km-re délkeletre a Duna jobb partján a Nagy-Morava torkolatánál fekszik. Szerb neve a délszláv Smeder személynévből származik, jelentése: Smeder birtoka.

Története

Helyén a rómaiak idején Vinceium nevű település állott. Vára a Morava folyó bal oldali mellékfolyója a Jessova partján áll, háromszög alaprajzú, egykor 21 tornya volt. A hagyomány szerint Brankovics György szerb despota építtette 1433 körül, aki itt is halt meg 1457-ben. Először 1413-ban foglalta el a török, 1437-ben a török sikertelenül ostromolta, mivel Szentmiklósi Pongrác felmentette. 1439-ben már nem tudták megakadályozni elfoglalását. 1448-ban a vesztes rigómezei csata után itt tartotta fogva Brankovics György szerb despota Hunyadi János kormányzót, de mivel a magyar sereg ostrom alá vette, szabadon engedte. 1454-ben Hunyadi János mentette fel a török ostrom alól. 1512-ben Szapolyai János eredménytelenül ostromolta. 1688-ban Nándorfehérvár eleste után török őrsége feladta. 1690. szeptember 25-én ismét elfoglalta Musztafa nagyvezér. 1789. október 13-án a császári sereg foglalja el. A szerbek 1805-ben ostrommal vették be, 1821-ben erősítették meg utoljára. 1867-ben szultáni rendelettel került végképp szerb kézre. Ma Szerbia egyik nagy ipari városa, itt van az ország legnagyobb acélgyára a Sartid. 2003-ban 62 900 lakosa volt.

Híres emberek

 A vár ostrománál hunyt el 1494. november 24-én Kinizsi Pál hadvezér, országbíró.

 

Niš

Niš város Szerbiában. Dél-Morava közigazgatási és kulturális központja. A városban van egyetem, akadémia és színház. Jelentős ipari központ és közlekedési csomópont.
Niš az egyik legfontosabb kereszteződés Belgrád és Szófia között (E75 számú főút itt vezet át, Belgrádból autópályán érhető el). A városból egészen Isztambulig és onnan Kis-Ázsiáig el lehet jutni.

Történelme

A rómaiak Kr. e. 75-ben foglalták el a várost. Ekkor lett a város neve Naïssus, és a rómaiak egyik fontos bástyája volt a Balkánon.
268 szeptemberében a római hadsereg Marcus Aurelius Klaudius vezetésével a városban megütköztek a gót sereggel. Ez volt a Naissusi csata.
Róma első keresztény császára, I. Constantinus, avagy Nagy Konstantin is ebben a városban született 272-ben. 395-ben a Kelet-római Birodalom része lett.
580-ban érkeztek a vidékre a szlávok, és ekkor lett a város neve Niš. 615-ben az avarok foglalták el a várost. 987-ben pedig Bulgária része lett. 1018-ban ismét Bizánci Birodalom része. Az első szerb fejedelem Stefan Nemanja 1185-ben elfoglalta a várost, és a Szerb Fejedelemség fővárosává tette. 1190-ben a Bizánci Birodalom része lett ismét Niš, és rá 15 évre, 1205-ben Szerbia része lett megint majd 1208-ban Bulgáriáé. A szerbek csak 1241-ben szerezték vissza a várost és 1375-ig szerb kézen is maradt, azonban ekkor megjelentek a törökök és az Oszmán Birodalom része lett. 1443-ban ismét Szerbia része lett 1448-ig, amikor a törökök visszaszerezték a várost.
Az első szerb felkelés (1804-1813) itt a Nišben robbant ki. A törökök ostromolni kezték a várost, és a felkelőknek elfogyott a lőszerük (1809. május 31.), ekkor 1000 ember robbantotta fel magát. A törökök megépítették a koponyatornyot (Ćele Kula), amelybe belefalazták a felkelők koponyáit. Ma a koponyatorony egy emlékmű.
A török uralom egészen 1878-ig tartott, amikor Szerbia megkapta a Berlini Kongresszuson hozott határozat következtében.
Az első világháború kezdetén a nemzeti tanács meghozta a döntését, melynek értelmében a háború után megalapítják a szerbek, horvátok, szlovének közös államát.
1915-ben Bulgária elfoglalta a várost. 1918. október 12-én szabadult fel a város, amikor az első szerb hadsereg elfoglalta Ništ, Petar Bojović vezetése alatt. Ekkor lett Jugoszlávia része.
1941-ben a németek foglalják el, és munkatábort hoztak létre a városban. 1944. október 14-én lett Niš ismét Jugoszlávia része.

Nevezetességek

• Főposta
• Gimnázium
• Ifjusági ház
• Igazságpalota
• Niši egyetem
• Isztambuli ház
• Tanári ház
• Nemzeti múzeum
• Polgármesteri hivatal
• "Logor" (II. világháborús német munkatábor)

Verbász

Verbász (szerbül Врбас / Vrbas, ruszinul és ukránul Вербас) település és község Szerbiában, a Vajdaságban, Közép-Bácskában, a Dél-bácskai körzetben. Verbász valaha két különálló településből állt, ezek Óverbász (németül Alt-Werbass) és Újverbász (Neu-Werbass).

Népesség

Magának Verbász városának 1991-ben 25 858 lakosa volt. Ebből szerb 9008 (34,9%), montenegrói 8943 (34,7%), magyar 2414 (9,4%), ruszin 1716 (6,7%), jugoszláv 1547 (6,0%), ukrán 773, horvát 590, német 119, szlovák 105, macedón 98, muzulmán 62, cigány 49, albán 44, szlovén 42, orosz 31, bunyevác 19, bolgár 15, cseh 11, román 6, vlah 2, egyéb 73, ismeretlen 93, régió 69, nem nyilatkozott 29 fő.
2002-ben 25 907 lakosa volt. Ebből szerb 10 670 (41,2%), montenegrói 7 785 (30,0%), magyar 2 003 (7,7%), ruszin 1 478 (5,7%), ukrán 745, jugoszláv 529, horvát 427, német 106, szlovák 89, macedón 84, szlovén 46, orosz 44, cigány 40, muzulmán 40, cseh 17, bunyevác 16, bolgár 14, albán 13, bosnyák 10, román 7, gorai 1, egyéb 46, nem nyilatkozott 904, ismeretlen 682, régió 111 fő.
A magyarok és ruszinok száma jóval nagyobb mint ahogyan azt a fenti adatok mutatják, mert sokan nem nyilatkoztak, jugoszlávnak vagy egyébnek vallották magukat, a ruszinok egy része pedig ukránnak vallotta magát.
A második világháború vége előtt a település lakóinak többsége német ajkú volt, akiknek nagy részét kollektív bűnösség vádja alatt 1945-ben lágerekbe hurcolták, másik részük pedig már korábban elhagyta a vidéket. A németek helyére főleg szerbeket és montenegróiakat telepítettek.
Óverbászon 1910-ben a 7 464 lakosból 2 571 volt német nemzetiségű, a többi magyar, ruszin és szerb. Újverbászon 1910-ben 6 924 lakosból 5 171 volt német nemzetiségű.

Látnivalók

• Az újverbászi metodista templom
• Az újverbászi római katolikus templom
• Az óverbászi református templom
• Az óverbászi evangélikus templom

 

Palánka

Palánka (szerbül Бачка Паланка / Bačka Palanka, horvátul Palanka, németül Plankenburg) város és község Szerbiában, a Vajdaságban, a Dél-bácskai körzetben.
Három település egybeolvadásából jött létre a város. Ezek: Palánka (szerbül Palanka, németül Palanka), Ópalánka (szerbül Stara Palanka, németül Alt-Palanka) és Újpalánka (szerbül Nova Palanka, németül Neu-Palanka).

Népesség

A községet Palánkán kívül 13 település alkotja. A község lakossága összesen 60 966 fő. (2002) A szerbek abszolút többséget alkotnak, számuk 47 916 (78,6%), jelentős kisebbség a szlovák, 5.837 fő (9,6%). A községben 1 490 magyar él (2,4%).

Palánka városa

Magának Palánka városának 1991-ben 26 780 lakosa volt. Ebből: szerb 19 498 (72,9%), jugoszláv 3 113 (11,6%), szlovák 1 226, magyar 1 182 (4,4%), horvát 781, cigány 175, montenegrói 170, német 81, albán 53, muzulmán 49, ruszin 37, macedón 36, szlovén 31, bunyevác 24, orosz 10, ukrán 9, bolgár 6, román 4, cseh 4, vlah 1, egyéb 26, nem nyilatkozott 22, régió 10 és ismeretlen 232.
2002-ben 29 449 lakosa volt. Ebből: szerb 23 864 (81%), szlovák1 194, magyar 1 160 (3,9%), horvát 618, jugoszláv 607 (2,1%), cigány 231, montenegrói 110, albán 70, német 68, muzulmán 41, macedón 27, ruszin 25, szlovén 24, orosz 14, cseh 9, bunyevác 8, ukrán 7, bosnyák 7, bolgár 2, román 1, egyéb 31, nem nyilatkozott 958, régió 61 és ismeretlen 312.
Palánka három különálló településből jött létre. Ezek: Ópalánka, Palánka, Újpalánka. Lakosságuk 1910-ben és 1921-ben. Ópalánka adatai: 1910: 5 599 lakosból 715 német, 1921: 5 462 lakosból 700 német. Palánka adatai: 1910: 5 733 lakos ebből 4 110 német, 1921: 5 577 lakos ebből 4 000 német. Újpalánka adatai: 1910: 1 715 lakos, ebből 1 577 német, 1921: 1 733 lakos ebből 1 540 német.

Látnivalók

• Római katolikus templom

Már 1237-ből származó iratok említik ezt a plébániát Peszt néven. 1755-ben újraalapították Dunakökény (Mladenovo) területéből és Újlakról (Ilok) irányították. A templomot 1787-ben építették, belső felújítását 1925-ben és 1966-ban végezték, kívülről pedig 1927-ben és 1967-ben újították fel. A templom névadója: Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatása. A templom méretei: hossza 33 m, szélessége 15 m, a hajó belmagassága 11 m, a torony 32 m magas. Öt harangja közül a legnagyobb 1080 kg, a legkisebb 30 kg. Az anyakönyvet 1755 óta vezetik. A plébánia területén van Ópalánka vikariátusának imaháza 1927-ből. Névadója Páduai Szent Antal. 1959-ben alaposan föl lett újítva. Az újpalánkai (Nova Palanka) leányegyházat 1920-ban alapították, és neogótikus stílusban új templomot építettek. A templom névadója: Árpád-házi Szent Erzsébet. A II. világháború után ezt a templomot teljesen lerombolták. 1814-ben emelték a Jézus Szíve kápolnát a Kálvárián, 1844-ben kibővítették, majd 1896-ban és 1903-ban is felújították. 1889-ben épült a Szent Rókus kápolna a temetőben.

• Ortodox szerb templom

 

Bor

Bor (szerb nyelven, cirill írással Бор) város Szerbiában. Ércbányájáról híres, főleg rezet bányásznak
Bor Kelet-Szerbiában található, a szerb-román-bolgár hármashatár közelében.

Ipar

Borban működik a bori rézbánya, amelyet még a szocialista Jugoszláviában építettek ki nagy bányaipari és kohászati kombináttá. Azóta a réz világpiaci ára esett, a technológia elavult, az üzem lassan hanyatlik, folyamatban van a privatizáció (2009 május).

Név

 Neve szerbül répafenyőt jelent.

Történelem

Radnóti Miklós itt volt munkaszolgálatos fogoly 1944-ben, mielőtt elhurcolták volna végzetes útjára. Bornál kétfajta tábor létezett: a központi volt a „Berlin”, közvetlenül Bor község mellett, itt munkaszolgálatosok feladata a bányaművelés volt. Ezen kívül működött még mintegy 10 altábor, ezek Bortól északra egymástól öt kilométerenként sorakoztak. Az ott lakók vasutat építettek, a németek ugyanis a kibányászott rezet a dunai hajóút helyett a hegyeken át, vasúton szerették volna Belgrádba szállítani. A szerb területen még hadműveletek zajlottak, amikor partizánok fölszabadítottak mintegy háromezer táborlakót. Zsagubica fölötti Laznica falun át Majdanpek és Turnu Severin (Szörényvár) útvonalon menekültek, sokan beálltak partizánnak, és voltak akik Arad és Temesvár felé mentek tovább.

Bor (Бор / Bor)
Közigazgatás
Ország	Szerbia
Körzet	Bor / Бор
Rang	Község (Opština / Општина)
Polgármester	Srđan Marjanović / Срђан Марјановић
Népesség
Teljes népesség	ismeretlen
Földrajzi adatok
Terület	856 km²
Időzóna	CET (UTC+1) CEST (UTC+2)

 

Novi Pazar

Novi Pazar (szerbül: Нови Пазар, Novi Pazar; törökül: Yeni Pazar) egy város, valamint járás neve, ami Raška körzetben, Szerbiában található, földrajzi területet tekintva pedig Szandzsákban. A 2002-es népszámlálás szerint Novi Pazar járásnak a népessége 85 996 fő, a város pedig 54 604 fő lélekszámmal rendelkezik.

Név

 A Novi Pazar név jelentése "új bazár"; a török "pazar" (perzsául "bazar", magyarul "bazár), valamint a szerb/bosnyák "novi" (magyarul "új") szavakból ered.

Földrajz

 Novi Pazar a fő kereskedelmi és kulturális központja Szandzsáknak. A Jošanica, Raška, Deževska és Ljudska folyók völgyében található, tengerszint feletti magassága 496m. A Golija magasföld, valamint a Rogroza hegység veszi körül.

Történelem

A város valószínűleg kereskedelmi központ volt a középkori Szerb Királyság fővárosához, Rashoz közel. Ras kívül esett a Balkán-félszigeten átmenő főbb kereskedelmi utakon, így a kereskedő kolóniák Novi Pazar területén telepedtek le, amin viszont több kereskedlelmi út átment. Innen a város neve.
Novi Pazart hivatalosan a 15. században alapította Isa-beg Isaković, ugyan az, aki Szarajevót alapította. Az első írásos dokumentum, ami említi a várost, szintén a 15. századból származik, ami szerint a raguzai tanács konzult nevezett ki a városban.
Hála jó földrajzi viszonyainak, fontos közlekedési csomópont lett: innen vitt út Dubrovnikba, Nišbe, Szófiába, Szalonikibe, Konstantinápolyba, Belgrádba és Budapestre. Számos író szerint a 17. században Novi Pazar volt a legnagyobb város a Balkánon.
A 15. és a 20. század között Szandzsák fővárosa volt az Oszmán Birodalmon belül. 1878-tól 1925-ig az Osztrák–Magyar Monarchia fennhatósága alatt állt. 1908-tól ismét az Oszmán Birodalomhoz tartozott, majd 1912-ben, az első balkáni háború alatt Szerbia foglalta el. Az első világháború után Novi Pazar gyors hanyatlásnak indult, fontosságát hamar elveszítette.

Nevezetességei

Novi Pazarban található Szerbia legrégebbi temploma, a 9. században épült Szent Péter templom, érdekes belső architektúrával, freskómaradványokkal. A régi hagyomány szerint még az ókeresztény időkben élt Szent Titusz alapította. A bolgár Péter cár (927-967) idejében püspöki székhely temploma volt. Az önálló szerb egyház kialakulásig itt központosult az ország egyházi élete, Nemanja zsupáni székhelyének közvetlen közelében. A dinasztiaalapító állítólag itt tért át a katolikus hitről a pravoszláv vallásra, itt hirdette meg hadjáratát a bogumil eretnekek ellen, és itt mondott le a trónról fia, Elsőkoronázott István javára. A család uralma idején a Szent Péter templom püspöki, majd metropolita székhely volt, és egészen a 18. század végéig templomként szolgált, majd a 19. században a törökök lőszerraktárként használták.
A Sopoćani kolostort 1265-ben emeltette I. Uroš. A kolostor, amely a Nemanićok közül néhánynak temetkezőhelye volt, a 14. században a legdinamikusabb Nemanić: Dušan cár által emeltetett oszlopos előcsarnokkal és oldalkápolnával bővült. A 17. századtól egészen az 1926. évi helyreállításáig a kolostor lassú pusztulásra volt ítélve, de romos előcsarnokában, exonarthexében a freskók mindmáig jól állják az idő viszontagságait.
Egyéb látnivalók Novi Pazarban: régi török erőd, török fürdő, Városi Múzeum, Arap-dzsámi, Altun-Ali Dzsámi.

 

 

 

Priština

Prishtina (albánul Prishtinë / Prishtina; szerbül: Приштина / Priština) Koszovó fővárosa, egyben legnépesebb települése. Az ENSZ ellenőrzése alatt áll.
A város kulturális, ipari és irányítási központja Koszovónak. A város a központja a Prishtinai Egyetemnek, valamint itt van a Prishtina nemzetközi repülőtér, Koszovó egyik legtöbbet használt repülőtere.

Népessége

A becslések szerint a városnak közel 500 ezer lakosa van, ezek többsége albán nemzetiségű, emellett laknak még itt szerbek, bosnyákok, cigányok.

Történelem

Milutin (1282-1321) szerb király székhelye a város a középkorban. 1389. június 28-án itt zajlott a rigómezei csata, amely a szerbek vereségével végződött. A főváros ezután egészen 1459-ig Szendrő vára volt.
A török időkben a Koszovói vilajet része. 1880-as években kiépítik a Szaloníki-Mitrovica vasutat, amelynek egyik állomása lesz a város.
1912-ben Szerbia része lesz a város. Az első világháborúban 1914-ben osztrák–magyar csapatok szállták meg és csak 1918-ban került vissza Szerbiához.
A második világháború idején Albánia része lett, és Olaszország megszállása alá került. 1943-ban az olasz csapatok helyére németek érkeztek. 1944-ig, a jugoszláv partizánok megérkezéséig az ő fennhatóságuk alá tartozott. A kommunista Jugoszlávia idején ismét Szerbia része, 1964-ben Koszovói Autonóm Köztársaság fővárosa. 1989-ben Slobodan Milošević megszüntette a tartomány autonómiáját és Szerbiához csatolta. 2008. február 17-től az önálló és független Koszovó fővárosa.

Média

 A város Koszovó médiacentruma is. Itt van az ország rádiótelevízió (RTK), Radio Kosova és Radio Blue Sky. Ezen felül a TV 21 és KTV.

Újság

Koha Ditore, Zeri, Bota Sot, Epoka e Re, Kosova Sot, Express és Lajmi.

Látnivalók

• Emin Giku néprajzi múzeum
• Llapit (Lap) mecset
• Sultan Mehmet II al-Fātih mecset (18. század)
• Nagy Hammam (Nagy fürdőház) (15. század)
• Jasār Pasa mecset (1834)
• Gračanica szerb kolostor (Prishtinától 10 km-re délre) 
  

  Oktatás

  Prishtinai egyetem, amely 1970-ben alakult a legmagasabb oktatási intézmény Koszovóban. 13 kara van. Prishtinában tudományos és művészeti akadémia is működik.

  Politika

  Ismet Beqiri, a polgármester a legnagyobb koszovói (albán) párt, az LDK tagja. Koszovó parlamentje is a városban van.

 

 

Belgrád

Belgrád (magyar nevén a nyelvújítás kora óta Nándorfehérvár, előtte a dunai bolgár jelentésű lándor szóból Lándorfejérvár, szerbül 'fehérvár' jelentéssel Београд, Beograd . Szerbia fővárosa és egyben legnagyobb városa. Először a Kr. e. 3. században a kelták éltek itt, mielőtt római coloniává vált, mint Singidunum. Belgrád néven először 878-ban említik. 1403-ban lett először Szerbia fővárosa, 1918 és 2003 között Jugoszlávia, 2003 és 2006 között Szerbia és Montenegró fővárosa volt, majd 2006-tól Szerbia fővárosa.
A város a Száva és a Duna összefolyásánál fekszik Szerbia északi részének közepén, ahol a Kárpát-medence a Balkán-félszigettel találkozik. Lakossága 2002-ben hivatalosan 1 576 124 fő volt; valójában, ha figyelembe vesszük a menekülteket, vélhetően 2 millió felett van a lélekszám. Belgrád a volt Jugoszlávia legnépesebb városa, és a harmadik legnépesebb a Balkánon Isztambul és Athén után.
Történelme során Belgrád a keleti és nyugati kultúra választóvonalán helyezkedett el. Európa egyik legrégibb városa: Belgrád szélesebb környéke volt a legnagyobb európai prehisztorikus kultúra – a vinčai kultúra – bölcsője. A város alapítása a kelta és római időkre tehető, melyet a szlávok betelepülése követett a 7. században. A középkorban bizánci, frank, bolgár, magyar és szerb uralkodók birtokolták, míg az oszmán törökök el nem foglalták 1521-ben, hogy a belgrádi pasaság székhelyévé tegyék. 1403-ban először lett a független szerb állam fővárosa (1427-ig, amikor Magyarországhoz került), mely státusát csak 1841-ben nyerte vissza, de a törökök ténylegesen csak 1867-ben hagyták el a várost. A 20. században a sokféle átváltozáson keresztülhaladó Jugoszlávia fővárosa lett, egészen 2006-ig, amikortól Szerbia ismét független állam.
Belgrád Szerbia közigazgatásában külön közigazgatási egységet képvisel, saját városi önkormányzattal. A városnak 17 kerülete van, mindegyiknek élén saját tanáccsal. Szerbia területének 3,6%-át fedi, a szerbiai népesség 21%-a él az ország kereskedelmi, kulturális, gazdasági és tudományos központjának számító városban.
Itt zajlott le 1456. július 4–22. között a nándorfehérvári csata.

Földrajza

Belgrád átlagos tengerszint feletti magassága 132 m; legmélyebben fekvő része 70,15 méteren, míg legmagasabb pontja 303,1 méteren van. A város a Pannon-síkság és a Dinári-hegység találkozásánál, valamint a Duna és a Száva összefolyásánál terül el. Az északi szélesség 44°49'14" és keleti hosszúság 20°27'44" koordinátákon helyezkedik el. Belgrád történelmi magja (a mai Nándorfehérvár) a Kalemegdán hegyfokra épült a Száva folyó jobb partján. Körülötte a Šumadijai-hátság 200-300 méteres dombjai közül az 511 méter magas Avala és a 628 méter magas Kosmaj emelkednek ki, de a 198 méteres Dedinje már betagozódik a dombvidékbe. A Belgrádtól északra fekvő területek közül a Száva túlpartján a zimonyi löszfennsík, míg a Duna túlpartján a pancsovai rét található. A 19. századtól a város kiterjedt délre és keletre, a második világháború után Belgrád a Száva bal partján terjeszkedett és így magába olvasztotta Zimony városát. A város területe 360 km², elővárosokkal együtt 3.223 km².

Éghajlata 

Belgrádnak mérsékelt kontinentális éghajlata van.Az évi átlagos középhőmérséklet 11,7 °C, a legmelegebb hónap a július, amelynek átlaghőmérséklete 22,1 °C. Ugyanakkor az év 95 napján a napi maximum hőmérséklet meghaladja a 25 °C-ot, 31 napján pedig a 30 °C-ot is. Az évi átlagos csapadék 700 mm körül alakul. A napsütéses órák száma sokéves átlagban 2096. A Nap a legtöbbet júliusban és augusztusban süt, egy nap általában 10 órát; míg decemberben 2-2,3 órás napsütéssel lehet számolni naponta. A valaha mért legmagasabb hőmérséklet 41,8 °C volt (1946. szeptember 9.), a legalacsonyabb pedig -26,2 °C (1893. január 10.).

A szerb főváros

Az első szerb felkelés idején a szerb forradalmárok 1806. január 8-ától 1813-ig tartották a várost, majd azt visszafoglalták a törökök. A második szerb felkelés után 1817-ben Szerbia részleges függetlenséget ért el, amit a török porta1830-ban ismert el. Mihailo Obrenović fejedelem 1841-ben az ország fővárosát Kragujevacból Belgrádba helyezte át, bár a török csapatok még évekig a városokban maradtak, és Belgrádot csak 1867-ben hagyták el végérvényesen. Az fejedelemség teljes függetlenségének 1878-ban bekövetkezett kikiáltásával, s a Szerb Királyság 1882-es megalakulásával Belgrád újra a Balkán kulcsfontosságú településévé vált, s gyors fejlődésnek indult. A kézművességet felváltotta az ipar, és a kereskedelmet és forgalmat 1884-ben növelte a Belgrád - Niš vasútvonal kiépülése. A város elektromosságot, villamosokat, egy gőzhajótársaságot és fontos tudományos és kulturális intézményeket kapott (például az úgynevezett Nagy iskolát 1863-ban); azonban Szerbia egészében inkább agrár jellegű ország maradt, s a fővárosnak a 19. és 20. század fordulóján csak 69.100 lakosa volt. A népesség ugyanakkor 1905-re már meghaladta a nyolcvanezer főt, s az I. világháború kitörésekor Belgrádnak már több, mint százezer lakosa volt, nem számítva hozzá Zimonyt, mely akkoriban még az Osztrák–Magyar Monarchia része volt.  Így mindössze néhány kilométerre volt a magyar határtól, és az újvidéki szerb kisebbség jelentős hatással volt rá (például a belgrádi Szerb Nemzeti Színházat az újvidéki színház filiáléjaként alapították magyarországi szerb színészek 1869-ben).

Kormányzat és politika

Belgrád saját autonóm városi önkormányzatával különálló területi egysége Szerbiának. A jelenlegi polgármester Zoran Alimpić, aki Nenad Bogdanović 2007-ben bekövetkezett halála óta tölti be ezt a tisztséget. A második világháború utáni első demokratikus polgármester választás 1996-ban volt, a megválasztott városvezető Zoran Đinđić lett akkor. A polgármestereket annak idején a második világháború előtt is demokratikusan választották.
Belgád városi közgyűlésébe 90 tanácsost választanak négyéves terminusokra. Az önkormányzatban a jelenlegi kormánypártok (Demokrata Párt, Szerbiai Demokrata Párt és a G17 Plusz) hasonló arányban vannak jelen, mint a szerb parlamentben, ez igaz az ellenzékre is (Szerb Radikális Párt, Szerbiai Szocialista Párt, Szerbia Ereje Mozgalom).

Kerületei 

Belgrád kerületei

A városnak 17 kerülete van, ebből tíznek belvárosi és hétnek elővárosi a státusza. Noha mindegyiknek van saját helyi tanácsa, az elővárosi önkormányzatok kissé nagyobb hatalommal bírnak, különösen várostervezés, építésügy és közműellátás tekintetében.
A legtöbb kerület a Dunától és a Szávától délre található, a Šumadija régióban. Három kerület (Zemun (Zimony), Novi Beograd, és Surčin) a Száva folyótól északra, a Szerémségben terül el, míg Palilulát átszeli a Duna, így déli része még Šumadijában fekszik, míg a folyótól északra már a Bánságba nyúlik át.

Gazdaság 

Szerb Nemzeti Bank

Belgrád Szerbia gazdaságilag legfejlettebb része, és otthont nyújt az ország Nemzeti Bankjának. Több nagy vállalatnak is itt van a központja, ezek közé tartozik többek között a Jat Airways (a szerb nemzeti légitársaság), a Telekom Srbija, a Telenor Serbia, a Delta Holding, illetve olyan cégek regionális központjai, mint a Société Générale, az Intel, a Motorola, a Kraft Foods, a Carlsberg Csoport, a Microsoft, a Zepter, a Japan Tobacco  és így tovább. Mivel a volt Jugoszláviából elég zavaros körülmények között (lásd délszláv háború) alakult ki az utóbb tovább darabolódó Jugoszláv Szövetségi Köztársaság, Belgrádot és egész Szerbiát is erősen sújtó nemzetközi embargó jött létre az ország ellen a kilencvenes évek elején. Következményeképpen a jugoszláv dinár hiperinflációja a világ eddigi legnagyobb inflációját hozta, s a város gazdasága megrokkant. Jugoszlávia aztán a kilencvenes évek közepén legyőzte az inflációt, és Belgrád gazdasága azóta is komoly növekedési pályán van. Jelenleg Belgrád a szerbiai bruttó hazai termék több mint 30%-át termeli, és ugyanígy, Szerbia foglalkoztatott munkaerejének több mint 30%-a itt dolgozik. Az egy főre jutó havi átlagkereset 47 500 szerb dinár (572 euró, 903 amerikai dollár). Ez egy évre számítva 6864 euró vagy 10 843 amerikai dollár.
A város fontos szerepet játszik a nemzetközi közlekedésben, fontos közúti, vasúti és vízi közlekedési csomópont, a Transzeurópai Közlekedési Hálózat része. Az Eurostat elemzése szerint a háztartások 45,4%-ban van személyi számítógép, és a háztartások 39,1%-a rendelkezik internethozzáféréssel, ezzel megelőzi a környező országok fővárosait, Szófiát, Bukarestet, Athént.

Látnivalói

• Nándorfehérvár vára: alapjait a 11. században rakták le, 1829-ig volt jelentős erődítmény. Részei: Damad Ali pasa, Szelim pasa és Hasszán pasa síremléke, török csörgőkút, VI. Károly diadalkapuja, török fürdő, Nebojsa torony, vártorony, római castrum maradványai, Szent Petka templom, Sztambul-kapu

Belgrád belvárosa

• Milos fejedelem kútja
• Királyi Palota
• Flögel-gyűjtemény
• Paja Jovanovic-gyűjtemény
• Orosz templom
• Nemzeti Múzeum
• Freskómúzeum
• Zsidó negyed
• Régi Egyetem
• Néprajzi Múzeum
• Zimony (Óváros)

Közlekedés 

Vasúti híd a Száva folyón

Belgrádnak kiterjedt tömegközlekedési hálózata van, amely 118 belvárosi és több mint 300 elővárosi buszjáraton, 12 villamosvonalon és 8 trolibuszjáraton alapul. A járatokat és vonalakat a GSP Belgrade (Városi Tömegközlekedési Vállalat) és az SP Lasta működteti; ezek jó néhány buszjárat üzemeltetésében egyéb magáncégekkel működnek együtt. Belgrádnak elővárosi vasútja is van – a Beovoz –, melyet a Szerbiai Vasúttársaság üzemeltet. A főpályaudvarra érkeznek és indulnak Európa fővárosaiba, illetve Szerbia számos városába a vonatok. A távolsági buszközlekedés is népszerű, napi az összeköttetés az ország összes többi városával. Autópályák kötik össze Belgrádot észak felé Újvidékkel és Budapesttel, déli irányba Nišsel és nyugat felé Zágrábbal. Mivel a város két nagy folyó, a Duna és a Száva összefolyásánál fekszik, ezért számos hídja van, a két legjelentősebb a Branko híd és a Gazela híd, amelyek az óvárost a Száva túlpartján fekvő újvárossal kötik össze. A leghosszabb a Pančevo híd, Belgrád egyetlen dunai hídja. A teherforgalmi kikötő a Dunán, a személyforgalmi kikötő a Száva partján található. A város életében fontos szerepet tölt be a Surčin melletti Nikola Tesla nemzetközi repülőtér (IATA:BEG), ez a belvárostól 12 kilométerre délre található. A városközpont és a repülőtér között nincs kiépített gyorsforgalmi vasút, a városba való bejutás autóbusszal vagy taxival lehetséges. A legnagyobb forgalmat 1986-ban bonyolította, amikor az utasszám elérte az a 3 milliót, majd ez a szám az 1990-es években drasztikusan lecsökkent. A forgalom 2000 óta újra növekedési pályán van, 2004-re és 2005-re már elérte a 2 milliót, 2007-ben pedig – 17 év után – ismét elérte 2,5 milliós utasszámot A folyamatos fejlődésnek köszönhető városnövekedés és megsűrűsödött gépjárműfogalom komoly problémát jelent a város vezetésének. A megvalósítandó tervek közt szerepel egy belvárosi félgyűrű, ennek keretében több új híd (egy a Száván, kettő a Dunán), és egy, az E70-es és E75-ös utakat összekötő elkerülő út megépítése.

Zombor

Zombor (korábban Czoborszentmihály, szerbül Сомбор / Sombor, németül Sombor, latinul Somborinum) város és község a Vajdaságban, Szerbia Nyugat-bácskai körzetében.
Szabadkától 60 km-re délnyugatra a Ferenc-csatorna mellett, a magyar határtól mindössze 25 km-re fekszik.
Neve a szláv Cibor személynévből ered és első birtokosának a Czobor családnak a nevét viseli (Czoborszentmihály).

Története

1360-ban Chobor Szent Mihály alakban említik. A Czobor-család egykori birtoka. 1478-ban a Czoborok a török veszély ellen erődítményt építettek birtokukra. 1541-ben a török elfoglalta, lakosságát elhurcolta. Helyükre szerbek települtek, ők kezdték Sombornak nevezni. A török időkben katonai kerület központja, erőddel, 2000 lakóházzal, 14 muzulmán imahellyel, szőlőskertekkel.
1687. szeptember 12-én szabadult fel. Még ebben az évben 5000 bunyevác betelepülő érkezett a városba, akiket 1690-ben szerb határőrök követtek. Ekkor Zombor tipikus határőrváros élén a kapitánnyal. Hatátőrei részt vettek az 1691. évi szalánkeméni csatában. 1697. szeptember 11-én a zentai csata alatt török portyázók támadták meg, de a lakosság visszaverte őket. Ennek emlékére a városban 21 órakor harangoznak. Az 1699-es karlócai béke utáni nyugodtabb időszakban a város újra fejlődésnek indult, járási központ, majd 1717-ben katonai határőrvidék központja lett. Ortodox iskoláját 1717-ben, katolikus iskoláját 1722-ben alapították. 1745-ben a bácsi vármegye része lett és elveszítette kiváltságait.1748 július elsején aláírják az Alternatíva elnevezésű dokumentumot, mely előfeltétele a szabad, királyi város státusz elnyerésének. A dokumentumban fektetik le a hatalom megosztásának alapelveit a katolikus és az ortodox egyház között. 1749-ben hosszas küzdelem és 150.000 aranyforint befizetése után Mária Terézia szabad királyi városá emelte. 1802-ben Bács-Bodrog vármegye székhelye lett. 1759-ben nyílik meg a Gramatikai (azaz a latin) iskola, mely 1763.-ban Városi Nyelvtani Iskolává válik. 1763-ban fejeződik be a a Szentháromság templom építése. 1766. március harmadikán alapították meg az Elsősegélyszolgálatot.
A trianoni békeszerződésig Bács-Bodrog vármegye Zombori járásának székhelye volt. 1941 és 1944 között Zombor az egész Bácskával együtt újra Magyarország része. A délvidéki razziázások idején a magyar katonák 11 helyi szerb lakost gyilkoltak meg.
A II. világháború alatt a város zsidó származású lakosságát, akik rendszerint magyarnak vallották magukat, deportálták. Auschwitzban 964 zombori zsidó veszett oda. A zombori temetőben helyezték végső nyugalomra a bóri munkatábor zsidó áldozatainak egy részét is. A 700 sír fölé a Jugoszláv Zsidó Hitközségek Szövetsége 1964-ben monumentális emlékművet állított.
1944-ben a szerb megtorlásnak 5650 helyi lakos (németek és magyarok) esett áldozatul.

Népesség

1910-ben 30 593 lakosából 11 881 szerb, 10 078 magyar, 6 234 bunyevác és horvát 2 181 német volt.
2002-ben 51 471 lakosából 32 988 szerb, 3 743 magyar, 3 197 horvát és 2 222 bunyevác volt.
A szerbek rendszerint ortodox vallásúak, a zombori magyarok, bunyevácok és horvátok viszont túlnyomó többségükben katolikusok. Van egy kis létszámú református gyülekezet is.

Látnivalók

• Nemzeti színház (Narodno Pozorište) (1882)
• Városi múzeum. (Gradski Muzej) (1883) Eklektikus stílusban épült, könyvtára is van.
• Kis Könyvtár (Mala Biblioteka) (1883).
• Milan Konjović Galéria (1838)
• Török ház (Turska Kuća), a 17. században épült.
• Régi Városháza (Gradska kuća) (1842)
• Régi Megyeháza (Županija), jelenleg a Zombori Községi Képviselő-testület székhelye (1808)
• A régi Megyeháza tanácstermében Eisenhut Ferenc Zentai csata c. festménye (1896), mely ma Szerbia legnagyobb olajfestménye.

 

 

Kúla

Kúla (szerbül Кула / Kula, németül Wolfsburg) város Szerbiában, a Vajdaságban, a Nyugat-bácskai körzetben.

Fekvése

 Zombortól 40 km-re délkeletre fekszik, ahol a sík tájat a telecskai-dombok vonulata szeli át. A várost átszeli a Ferenc-csatorna.Tengerszint feletti magassága 84 és 106 méter között van. Közigazgatásilag Bácskeresztúr, Cservenka, Istensegíts, Istenvelünk, Szivác és Veprőd települések tartoznak hozzá. Itt keresztezik egymást Szabadka, Zombor és Újvidék felé vezető útvonalak.

Nevének eredete

Neve a török kula (= vár, torony, bástya) főnévből származik.

Története

A török korban már létezett, a 16. század elején a török palánkvárat épített ide és nemsokára a vár köré kialakult településre szerbek és bunyevácok költöztek. 1733-ban a településen már 251 ház állott. 1746-tól miskolci magyar, 1786-ban német családok települtek meg itt. Fejlődésére nagy hatással volt a Ferenc-csatorna elkészülte a 18. század végén, mely a környék mocsarait lecsapolta és a vizet a Tiszába vezette. A 19. század végén megépült a Zombor-Kúla-Verbász-Óbecse makadámút, majd 1896-ban a Zombor-Óbecse és a Kishegyes-Bácskapalánka vasútvonal, melyek a várost is érintik. 1910-ben 9125 lakosából 3679 magyar, 2510 szerb, 2425 német és 456 ukrán volt. A trianoni békeszerződésig Bács-Bodrog vármegye Kúlai járásának székhelye volt. 1944-ben a szerb megtorlásoknak kb. 500 halálos áldozata volt. Nemrég montenegróiak költöztek be. 2002-ben 19 304 lakosából 9623 szerb, 2738 magyar, 1125 ukrán, 725 ruszin, 322 horvát volt.

 

Apatin

Apatin (szerbül Апатин / Apatin, németül Abthausen) város és község Szerbiában, a Vajdaságban, a Nyugat-bácskai körzetben.

Fekvése

Zombortól 15 km-re délnyugatra a Duna bal partján fekszik.

Nevének eredete

Neve a magyar apáti (= apát birtoka) szóból származik.

Története

Apatin helyén a 11. században egy nagyobb birtoktest volt, Aranyán néven, melyet Dávid herceg 1090 körül a tihanyi apátságnak adott 5 háznéppel, 3 eke földdel és 5 halastóval együtt.
1337-ben a birtoktest egy másik részét, azt, „ahol a nagy árok végződött” I. László király a bátai apátságnak adta, ekkor Apatti néven említik.
Aranyán északi részén egy nemes falu alakult ki Aranyán néven, míg a déli Apossal szomszédos része 1401-től Aposaranyán néven szerepelt. Aranyán egy részén besenyők lakhattak, ezért egy időben Aranyánt Besenyőnek nevezték.
Ez a jelentékeny helység a fennmaradt határleírás szerint a Nagyárok, Papi, Apos, a Duna és a bátai apátság földje között feküdt, tehát a mai Apatin területén.
Határában kezdődik a Tiszaföldvárig húzódó római sánc. Egykori várát 1453-tól említik, ekkor a kalocsai érsekségé volt. A vár a török időkben pusztult el, nyoma sem maradt. A török időkben elnéptelenedett települést a 18. században württembergi németekkel telepítették be.
A trianoni békeszerződésig Bács-Bodrog vármegye Apatini járásának székhelye volt. A várost a szerb partizánok 1944. október 24-én vették be. 1944 végén a városból 2400 személyt hurcoltak orosz munkatáborokba. 1945. március 11-én a város csaknem egész lakosságát 8000 embert a gádori és körtési szerb haláltáborba hajtották, ahol sokan éhen haltak.

Lakosság

Apatin községnek 2002-ben 32813 lakosa volt. Ebből: 20216 szerb (61,6%), 3785 magyar (11,5%), 3766 horvát (11,5%), 1191 román (3,6%),a többi más nemzetiségű.
Magának Apatin városának:

• 1910-ben 13 136 lakosából 11 661 német, 1067 magyar volt jelentős horvát kisebbséggel.

Apatin volt a „legnémetesebb” város a mai Vajdaság területén. 1945 után líkai szerbeket telepítettek a németek helyébe.

• 1991-ben 18389 lakosa volt.

Ebből: 11875 szerb (64,9%), 2890 jugoszláv (15,8%), 1132 magyar (6,2%), 708 horvát, 561 román, 315 cigány, 175 német, 130 montenegrói, 44 muzulmán, 43 bunyevác, 23 szlovén, 21 szlovák, 20 albán, 6 orosz, 4 ruszin, 3 cseh, 2 ukrán, 1 bolgár, 91 egyéb, 157 ismeretlen, 104 fő nem nyilatkozott, 26 régió.

• 2002-ben 19320 lakosa volt.

Ebből: 13990 szerb (72,4%), 967 román (5%), 848 magyar (4,4%), 658 horvát, 612 jugoszláv, 369 cigány, 142 német, 100 montenegrói, 31 szlovák, 30 muzulmán, 27 bunyevác, 23 macedón, 17 szlovén, 13 albán, 7 ruszin, 6 orosz, 3 bosnyák, 3 ukrán, 1 bolgár, 41 egyéb, 1318 nem nyilatkozott (6,8%), 60 fő ismeretlen, 54 régió.

Törökbecse

Törökbecse (más néven Újbecse, szerbül Нови Бечеј / Novi Becsej / Novi Bečej, németül Türkisch Betsche, vagy Neu Betsche): város Szerbiában, a Vajdaságban, a Közép-bánsági körzetben.
Óbecsével átellenben a Tisza bal partján fekszik. A ma már a település részét képező Aracs (Vranjevo) egykor önálló falu volt. Törökbecséhez tartoznak közigazgatásilag Bocsár, Kumán és Beodra települések.

Története

• Először Szent István korában épült a közelében templomos kolostor, mely a tatárjáráskor elpusztult. A romokból Erzsébet királyné Nagy Lajos király anyja állíttatta helyre 1378-ban.
• Várkastélyát 1315-ben említik először Hasznos néven királyi birtokként.
• 1338-óta Becse néven szerepelt, mint királynéi birtok, majd 1411-ben Lazarevics István szerb despota, ezután utóda Brankovics György kapta meg. Ma csak romjai találhatók.
• 1849. április 24-én határában verte vissza Perczel a Teodorovics vezette osztrák-szerb sereget.
• 1910-ben 7647 lakosából 5287 magyar, 2094 szerb és 168 német volt.
• 1911-ben gróf Leiningen-Westerburg Károly honvédtábornok – Törökbecsei földesúr –, aradi vértanú szobrát itt avatták fel. Később a szobor hányatott sorsot élt meg. Utoljára 1954-ben látták/találták meg a Schlesinger-ház udvarán, bontás közben. A szobrot ekkor az óbecsei labdarúgócsapat szerezte meg, akik a csapat fenntartási költségeinek fedezésére szétverték, és beolvasztatták.
• A trianoni békeszerződésig Torontál vármegye járásának székhelye volt.
• 2002-ben 14 452 lakosából 8868 szerb, 3849 magyar, 387 cigány, 352 jugoszláv volt.

Látnivalók

• Aracsi pusztatemplom: Törökbecse határában áll az egykori templomos lovagrend aracsi templomának és kolostorának romjai. 1551-ben az Óbecse ostromára készülő törökök pusztították el.

 

Nagybecskerek

Nagybecskerek (szerbül Зрењанин / Zrenjanin) város és község Szerbiában, a Vajdaságban, a Bánságban.
A Béga folyó partján fekvő város a Vajdaság Közép-bánsági körzetének székhelye. 2002-ben 79 545 lakosa volt, így a Vajdaság – Újvidék és Szabadka után – harmadik legnagyobb városa, s a legnagyobb város a Bánság szerbiai részén. Régen Torontál vármegye székhelye volt.

Neve

A város a 14. századtól 1935-ig (majd 1941-től 1944-ig) az eredeti nevét – Becskerek – viselte, különböző változatokban: Bechereky, Becsekereke, Becskerek, Großbetschkerek, Veliki Bečkerek.
A város hivatalos szerb elnevezése 1935-től 1941-ig, majd pedig 1944-től 1946-ig Petrovgradra változott, a szerb Karađorđević Péter király (1903-1921), illetve unokája – az akkor még kiskorú – II. Karađorđević Péter tiszteletére.
Mai szerb nevét Zsarko Zrenjanin bánsági partizánhősről kapta, aki a II. világháború ideje alatt a vajdasági kommunisták és partizán harcosok vezetője volt.

Történelme

Nagybecskereket valószínűleg a 14. században alapították, legelőször egy 1326-os dokumentumban említik. A 15. század elejétől kezdve többnyire a szerb uralkodók (despoták) hűbérbirtoka volt. 1422-ben mezővárosként említi egy oklevél. A 16. század első évtizedeiben épülhetett kis palánkvára. A település 1551. szeptember 25-én került török kézre. A török uralom alatt Szokoli Mehmed pasa nagyvezír magánbirtoka (mulk), majd kegyes alapítványa (vakuf) volt.
A település a 18. század elejétől minden kétséget kizáróan többségben szerbek által volt lakott.
A törökellenes felszabadító háborúk során Nagybecskerek többször is gazdát cserélt, és csak 1716 augusztusában szabadult fel végérvényesen a török uralom alól. A háborúk alatt lakossága jelentősen megfogyatkozott, ezzel egy időre korábbi jelentőségét is elvesztette. A Habsburg Birodalom fennhatósága alatt Nagybecskerek a Temesi Bánság koronatartomány egyik kerületének a székhelye lett. 1769. június 6-án Mária Terézia királynő mezővárosi kiváltságokat adományozott Nagybecskereknek. A város lakossága a 18. század vége felé legnagyobb mértékben szerbekből és németekből állt. 1773-ban a lakosság összesen 721 házban élt, ebből 625 házban ortodoxok és 96 házban pedig római katolikusok laktak.
A Temesi Bánság koronatartomány megszüntetése, és területének a Magyar Királysághoz csatolása után Nagybecskerek Torontál vármegye székhelye lett.
1807. augusztus 30-án tűzvész pusztította el a várost, megakasztva egy időre a fejlődését is. A tűzvész után egy évtizedre a megye székhelye átkerült Nagyszentmiklósra, amíg 1816-ban fel nem épült az új vármegyeháza. A reformkorban Nagybecskerek 1839-ben kőszínházat, 1846-ban pedig gimnáziumot kapott.
Az 1848-as forradalom idején 1849 január derekáig Nagybecskereken volt a bánsági hadtest főhadiszállása. A honvédség visszavonulása után, 1849 január-április folyamán itt volt a délvidéki szerbek vezetőjének, Joszif Rajacsics karlócai ortodox metropolitának, és kormányának a székhelye. 1849 és 1860 között Nagybecskerek a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság nevű tartomány egyik kerületének volt a központja. A tartomány megszűnése után ismét a Magyar Királyság része és Torontál vármegye székhelye lett. Az 1867-es kiegyezést követően, az Osztrák–Magyar Monarchia idején Nagybecskerek addig nem tapasztalt fejlődést ért meg: gyárak és üzleti vállalkozások, gazdasági, közhasznú és művelődési egyesületek alakultak. A város 1883-ban vasúti összeköttetést, 1892-ben telefont, 1896-ben villanyvilágítást kapott. Több jelentős új középület készült el ekkoriban a város központjában: a római katolikus plébániatemplom (1868), a színház (1884), a vármegyeház (ma: Városháza) (1888), a református templom (1891), a Pénzügyi Palota (ma: Múzeum) (1894) és a bíróság (1908).
Az 1910-es népszámlálás szerint Nagybecskereknek 26 006 lakosa volt, ebből 9148 magyar, 8934 szerb, 6811 német, 456 szlovák és 339 román nemzetiségű volt.

A nagybecskereki Városháza, előtte I. Péter jugoszláv király szobra. E helyen az első világháború végéig Kiss Ernő honvéd tábornok szobra állt

Az I. világháború után Nagybecskerek a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz (1929-től Jugoszlávia) került. 1918 és 1929 között a királyság fővárosával azonos megyében volt, majd 1929-1941 között a Dunai Bánság részét alkotta. 1941 és 1944 között német megszállás alatt ált, az Autonóm Bánság része volt.
1945-től a szocialista Jugoszlávia, azon belül a Vajdaság Autonóm Tartomány városa. Ez a periódus a város rohamos gazdasági fejlődését hozta. Mindenekelőtt az élelmiszeripar területén, de néhány jelentős vegyipari, fémipari és textilipari létesítmény is működött a városban. A város lakossága ebben az időszakban a következőképpen alakult:

• 1948: 33 775 fő
• 1953: 38 715
• 1961: 49 020
• 1971: 71 424
• 1981: 81 270
• 1991: 81 316

Jugoszlávia széthullása után Nagybecskerek 1992 és 2003 között először a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság, majd 2003-2006 között fennálló Szerbia és Montenegró államszövetség része volt. 2006-ban ez az államszövetség is felbomlott. Nagybecskerek azóta a független Szerbiához tartozik. A délszláv háborúk érzékenyen érintették a nagybecskereki gazdaságot: a város egyik súlyos problémája a magas munkanélküliség.

Vallás

Nagybecskerek magyar lakosságának túlnyomó többsége katolikus, s a város egyben a Nagybecskereki Egyházmegye székhelye is.
Reformátusok is élnek a vidéken, s a gyülekezetnek van is egy impozáns műemlék temploma a városban, a Béga folyó partján.A szerbek és a románok rendszerint a Szerb Ortodox Egyház illetve a Román Ortodox Egyház tagjai. A bánsági szlovákok többnyire az Evangélikus Egyházhoz tartoznak.

Nagybecskereki katolikus püspökök 

1. msgr. Jung Tamás (1911. december 10. – 1992. december 5.), apostoli kormányzó (1972–1988)
2. msgr. Huzsvár László (1931. február 21. – ), megyéspüspök (1988–2008)
3. Dr. Német László (1956. szeptember 7. – ) hivatalban 2008. július 5-től

Látnivalók

• A Katedrális, amelyet 1864–1868 között építettek
• A Városháza, amelyet 1820-ban készítettek el, majd 1886-1888 között bővítettek ki a mai formájára, Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei alapján
• A Múzeum épülete, amely eredetileg pénzintézeti székház volt. 1894-ben épült fel, Kiss István tervei alapján.
• A Kis-híd, amelyet 1904-ben építettek, a város legöregebb hídja

 

 

Törökkanizsa

Törökkanizsa (szerbül Нови Кнежевац / Novi Kneževac) város és község Szerbiában, Vajdaságban, az Észak-bánsági körzetben.
Zentától északra, a Tisza partján, Oroszlámos nyugati szomszédjában.

Története

Törökkanizsa Árpád-kori település. Nevét az oklevelek 1200-ban említették először Kenesna néven.
1237-1240 között Kenesna, 1332-ben Reu Kanizsa, 1337-ben Kanisa (Temes) néven írták.
A Tisza révjének mindkét oldalán kialakult egy-egy Kanizsa nevű helység. A két Kanizsa fontos tiszai átkelőhely volt, melyről Anonymus is megemlékezett honfoglalás történetében, és a Gellért legenda írója is Csanád és Ajtony harcában.
1237 körül a bodrogi Kanizsa határjárásávan említették a révet. A csanádi oldalon levő neve a 14. században Révkanizsa volt, mely 1337-ben részben köznemesi birtok volt.
Kanizsa egykor mezőváros lehetett, 1332-ben említették csütörtöki napon tartott hetivásárát is.
1333-ban már egyházas hely volt, nevét a pápai tizedjegyzékben is említették. Ez évben papja 72 garas, 1334-ben 7 és fél garas, 1335-ben 1 és fél garas pápai tizedet fizetett.
A 20. század elején Torontál vármegye Törökkanizsai járásához tartozott.
1910-ben 4938 lakosa volt, melyből 3168 magyar, 62 német, 1664 szerb volt. Ebből 2995 római katolikus, 1674 görögkeleti ortodox, 10 izraelita volt.

Népesség

Az 1910-es népszámlálás szerint 4938 magyar és szerb lakosa volt.
A 2002-es népszámlálási adatok szerint a község lakossága 12 975 fő, melyből a többség, 7920 fő (59%) szerb nemzetiségű, jelentős a magyar kisebbség, 3864 fő (29,8%). A magyarok többségben élnek két településen, Rábén és Magyarmajdányon. Három településen a magyar kisebbség 20% feletti: Firigyházán, Oroszlámoson és Szigeten.

Nagykikinda

Nagykikinda (szerbül Кикинда / Kikinda, korábban Velika Kikinda, németül Gross-Kikinda, románul Chichinda Mare) város és község a Vajdaságban, Szerbiában, az Észak-Bánsági Körzet közigazgatási központja.
Neve a magyar kökény főnévből származik.

Története

1423-ban Nagkeken néven említi oklevél. A középkori település a török korban elpusztult. 1751 és 1753 között délről érkezett szerb határőrökkel telepítették újra. A pozsareváci béke után elvesztette határőrtelepülés arculatát és a szerbek mellé nagyszámú magyar és német telepes érkezett. 1848. április 14-én véres népfelkelés volt a városban. 1849. március 23-án itt verte szét Perczel a szerb felkelőket. 1910-ben 26.795 lakosából 14.148 fő szerb, 5968 magyar, 5855 német, 436 román és 219 fő cigány volt, és a település ekkor Torontál vármegyéhez tartozott. 1944 őszén itt működött a szerbek egyik gyűjtőtábora, ahol foglyok százait kínozták és lőtték agyon.

Népesség

A városban 41 935-én élnek, melyből 31.317-en (74,7%) szerbek és 5290-en (12,6%) magyarok.
A község lakossága 67.002 fő. A szerbek alkotnak többséget (52.111 fő, 76%), és a magyarok kisebbséget (8607 fő, 12,8%). A községben több más kisebbség van jelen. Csak Szajánban van magyar többség, két településen pedig 20% feletti a magyarság: Torontálorosziban és Töröktopolyán.

 

Magyarkanizsa

Magyarkanizsa (szerbül Кањижа / Kanjiža, korábban Kanizsa) kisváros és község Szerbiában, a Vajdaság északkeleti részén, az Észak-bánsági körzetben.

Fekvése

A szerb-magyar határ mellett, a Tisza folyó jobb partján terül el Bácskában.

Népesség

 A község lakossága 27 510 fő, melyből 23 802 (86,5%) magyar nemzetiségű. A Vajdaság legnagyobb arányban magyarok által lakott községe. 13-ból 12 településen a magyarok alkotnak többséget, csak Velebiten (Fogadjisten) van szerb többség a 2002-es adatok szerint.

Nevének eredete

Írásos emlékek először 1093-ban említik a nevét (Cnesa, ejtsd: knesa). Még a következő formákban fordult elő: Kenesna, Neu Canisa, villa Canysa, Földvár, Ókanizsa, Magyarkanizsa, Stara Kanjiža. Kanizsa neve valószínűleg szláv eredetű. A knez, knezsev szavakból vezethető le. Arról nincs adat, hogy elsődlegesen mire vonatkozott: vízfolyást, például patakot, birtokot, esetleg a knez, kenéz, vagyis az ispán székhelyét-e.
Magyarul az elmúlt időszakban a következő formában fordult elő a település neve:

• Kanizsa – a II. világháborút követően évtizedekig hívták így. Az ott élő magyar emberek manapság is leginkább ehhez a névhez ragaszkodnak.
• Kanyizsa – a II. világháborút követően az ötvenes évek végéig, majd az 1990-es években, Slobodan Milošević hatalma alatt ismét a településneveket illetően a törvény a szerb elnevezés fonetikus átírását követelte meg. Annak ellenére, hogy tehát kétszer is ez volt a település hivatalos magyar neve, az ott élő magyar emberek azt természetesen nem tudták elfogadni.
• Kanjiza – Magyarországon nemrégiben ez volt a település hivatalos neve. A magyarországi törvények szerint ugyanis a külföldi településeket az adott ország hivatalos nyelvén kell hívni, ha az latin betűkkel írható, azzal, hogy a nem magyar ékezetek (ebben az esetben a ž betűről a szerb ékezet) a magyar helyesírás szerint elhagyható. Az ott élő emberek ezt a formát is teljes mértékben elutasítják.
• Kanjiza (Magyarkanizsa) – ma Magyarországon ez a település hivatalos neve. Egy másik törvény lehetővé teszi a település történelmi magyar nevének használatát, mégpedig zárójelben az "ékezettelenített" külföldi elnevezés után. Zárójelben tehát nem azért áll Magyarkanizsa, mert az a Szerbiában hivatalosan elfogadott magyar megnevezése, hanem azért, mert akkor, amikor a település utoljára Magyarországhoz tartozott, Magyarkanizsa volt a neve. Tehát akkor is ez lenne, ha az illetékes szerbiai hatóságok úgy döntöttek volna, hogy a település magyar elnevezése Ókanizsa legyen.
• Magyarkanizsa – a szerbiai Magyar Nemzeti Tanács által javasolt, és az illetékes szerbiai szervek által elfogadott törvény szerint jelenleg ez a település hivatalos, államilag elismert magyar elnevezése. Az elnevezéssel az ott élő emberek egyelőre tartózkodóak.

Története

Kedvező fekvésének köszönhetően, a vidéket már az őskorban is lakták. A mai városmag helyén korábban földvár állt. A népvándorlás korában a Marostól délre Kanizsánál volt az első rév, a Tiszán. A régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy a Tiszaparton, a mai Halász tér környékén már a bronzkorban létezett település. Az emberi lakhely kialakulását a Tisza közelsége és az átkelőhely tette indokolttá illetve az utak kereszteződése.
A rómaiak idejében, a népvándorlás korában egy őrhely állt ezen a magaslaton, azaz erődítmény, (földvár), amely a Kanizsa-patak torkolatát őrizte. Anonymus, III. Béla névtelen jegyzője, azt írta krónikájában, hogy 896-ban Zuárd, Kadocsa és Bajta vezérek Kanizsánál keltek át a Tiszán, a folyón túli területek meghódítására. A középkori okiratos források szerint Kanizsa királyi birtok volt, 1093-ban pedig a Pannonhalmi Benedek-rendi Apátsághoz került a Miroth nevű halastóval egyetemben. Ekkor a mai Budzsák városrész helyén egy másik település is létezett Szatmár néven, amely a Száva-Szentdemeteri Apátság (A mai Szávaszentdemeter, Sremska Mitrovica) birtoka volt. A tatárjárás előtt az 1240. évi összeírás a településnek 27 háznépe, vagyis kb. 135 lakosa volt. Foglalkozásukra nézve lovas jobbágyok, halászok, szekeresek. A tatárjárás, majd a törökdúlás idején A település teljesen elpusztult, helyette a korabeli források is csak Feuldvárat, azaz Földvárat említik. A zentai csata idején Marsigli osztrák térképész tábornok is bejárta a környéket, és elkészítette Földvár térképét, amelynek másolata a Halász téri emléktáblán is látható.
1686-ban a keresztény hadak (köztük magyarok és szerbek) ezen a napon egyesült erővel kiűzték a törököket Szeged és Zenta térségéből. A török uralom felszámolásával Kanizsa is a határőrvidék része lett. Ennek feloszlatása után 1751-ben pedig a Tiszai Korona (Kamara)-kerülethez csatolták. Ebben az időben hagyta el nagyszámú szerb lakosság, és települt át Bánátba, és Oroszországba. Helyükbe a Kamara 1753-tól magyar lakosságot telepít át az északi megyékből. Jogállását az 1773. évi rendeletek a szerbek jogaival teszik egyenlővé. A település ezután Bács-Bodrog vármegye szerves részévé válik. Mezővárosi és révjogot is nyert.
Az elkövetkező másfél évszázad meghatározó volt a város fejlődésében. Hatékonnyá vált a mezőgazdaság, benépesültek a kanizsai közigazgatás alá tartozó puszták: Adorján, a mai Oromhegyes, Völgyes, Orom, Tóthfalu környéke. Először szórványtanyák, majd tanyacsoportok formájában. Ekkor már vásártartás és a hetipiac is megillette Mária Terézia kiváltságlevele alapján. Erőteljes fejlődésnek indult az ipar, szakmák és céhek honosodtak meg. Ezt a fejlődést a magyar forradalom és szabadságharc évei akadályozták meg. A város 1849 folyamán kétszer is leégett, elpusztult, csak 110 ház maradt. A 20. század második felében aztán minden újjáépült. Kialakultak a kerületek a Körös utca tájéka, a Központ, a Tópart, a Tiszapart, az Újváros végül a Falu, a mai I. kerület a Körösön túl.
A város 19. századi történetében a nagygazdák, gazdag vállalkozók, kereskedők, iparosok játszották a vezető szerepet. Megalakult a Gazdakör, az Úrikaszinó, az Ipartestület. Beindultak az olvasókörök, szakszervezeti körök. Megépült a Vigadó, kialakult az Erzsébet liget, más néven Népkert. Gőzmalmok létesültek az "Első gőz- tégla- és cserépgyár" (Grünfeld Herman alapította 1903-ban) a fűrésztelep, és ily módon álláshoz jutott a mezőgazdasági munkaerőfelesleg. Már ekkor hírnevet szerzett a kanizsai építőipar. A kőművesek, az ácsok, a kubikosok Közép-Európában dolgoztak. A 20. század első évtizedeiben még nagyobb fejlődést hoztak. 1908-ban rendezett tanácsú várossá lesz. 1912-ben megépült az új városháza, a gyógyfürdő. Az új Szent Pál templom a 17. században épült, a nagytemplom is ekkor bővült. Az 1700-as években emelt ortodox templom is akkor kapta mai formáját.
Az első világháború utáni trianoni békeszerződéssel került a Szerb-Horvát-Szlovén-királysághoz. A néhai városi közlegelő területére a kormány délszláv lakosságot telepített, így alakult ki Velebit és a későbbi Vojvoda Zimonjić, de más településkezdemények is kialakulóban voltak. Nagy, dinamikus változásokat hozott a 2. világháború, de a város gazdasági, népességi szerkezete lényegében változatlan maradt egészen az 1960-as évekig.

 

 

Csóka

Csóka (szerbül Čoka / Чока) település és község a Vajdaságban, Szerbiában. A község az Észak-Bánsági Körzetben található.

Története

Csóka Árpád-kori település. Nevét az oklevelek már 1247-ben említették Chaka néven.
Csóka a Csanád nemzetség birtoka volt, mely 1247-ben az e nemzetségből származó Kelemen fia Pongrác ispán birtoka volt.
A nemzetség tagjainak 1274 évi osztozkodásakor a Makófalviak kapták.
1284 előtt a települést a kunok kirabolták.
1321-ben Károly Róbert király visszaadta Csókát Csanád prépostnak és testvéreinek.
1337-beli osztozáskor úgy osztották meg, hogy a mezőfelőli rész a Telegdieké, a másik része a Makófalviaké lett.
A 20. század elején Torontál vármegye Törökkanizsai járásához tartozott.
1910-ben 4245 lakosa volt, ebből 3263 magyar, 33 román, 903 szerb volt, melyből 3188 római katolikus, 952 görögkeleti ortodox, 54 izraelita volt.

Topolya

Topolya (szerbül Бачка Топола / Bačka Topola) város és község az Észak-bácskai körzetben, Vajdaság középső részén, Szerbiában, 34 km-re délre Szabadkától, 44 km-re Magyarország határától. A város lakosainak száma 16 600 (2002). A község lakosainak száma 38 242 (2002).

Topolya város

Topolya a telecskai löszfensíkon, a Krivaja patak völgyében terül el, amely a várost megközelítően észak-dél irányában szeli át és egyben a város legmélyebb pontja is. A pataktól keleti és nyugati irányban dombok emelkednek. Mindkét dombon a tengerszint feletti magasság átlagosan 97 méter. A város szívében fontos útvonalak kereszteződnek: Szabadka – Újvidék, Zombor – Zenta és Becse – Pacsér. A Budapest – Szabadka – Belgrád vasútvonal és autópálya is érinti a várost.

Története

Topolya mezőváros a Duna-Tisza vidék déli, a valamikori Bács-Bodrog vármegye középső, a mai Bácska északi részén helyezkedik el. E fontos földrajzi helyzetének köszönhetőleg már az őskorban is lakott volt.

A kezdetek - 15.-16. század 

Topolya nem mindjárt a mai nevén jelent meg a történelmi feljegyzésekben. Első írásos emlék, amely a mai Topolya helyén létező településre vonatkozik 1462. február 16-án kelt dokumentum őrzi. A Budán kiállított adománylevél egy Fybaych nevű településről tesz említést Naghbaych települése mellett. Az elvégzett kutatások alapján Naghbaych (Nagybajsa) azonos a mai Bajsával, míg Fybaych (Kisbajsa) a mai Topolyával azonos. A település fejlődése egy patak mocsaras völgyében indult el, mely mai folyó-alakját a 19. és a 20. század fordulóján végrehajtott vízszabályozások után nyerte el. A patak mai neve Krivaja.
A török vész elsodorta Naghbaych-ot, de a település nem vált lakatlanná. Az 1589-es török deflekter szerint Naghbaych 29 házból állt. Szabadka ezidőtájt 49 házat számlált. Buda eleste után a deflekterek a győztesek zsákmányaként Bécsbe kerültek. A török hódoltság idejéből fennmaradt 1543. évi, a kalocsai érsekség által kibocsátott dézsmalajstrom említett először Topola nevű települést. A török kiűzése után Topolya környéke kamarai birtok lett és marhakereskedőknek adták birtokba.

A török után - 17. század – 1750-ig 

Topoly névalakban a település először 1665-ban a királyi védőlevéllel megerősített kalocsai érsekség helységjegyzékében, Szelepcsényi György érsek összeírásában szerepel.
A bécsi háború idején az osztrák hadvezetés a frissen visszafoglalt területekről akarta élelmezni hadseregét. Így 1686-ban Topolyára is hadiadót vetettek ki. Ebben az adójegyzékben Topolyy településére, melynek 60 háztartása volt adó fejében évi 220 mérő búzát, 24 marhát és 1200 forintot kellett beszolgáltatni. Ez az adómennyiség arra utal, hogy a környék legnagyobb települése lehetett.

A topolyai Sarlós Boldogasszony templom

A Rákóczi-szabadságharc idején a szerbek és kurucok 1704-ben elpusztították az egész környéket, köztük Topolyát is. Ebből az időből származó 1740-ben készített Bácska térképen Topolya mint puszta van feltüntetve a környező Bajsa, Emusics, Nagyhegyes, Rogatica, Csantavér, Ómoravica és Pacsér puszták mellett. Mint puszta lett feltüntetve az 1747-ben C.F. Kaysser mérnök által összeállított Szabadka és környéke térképen is.

Az újjáéledés - 1750 

1750 fordulópontot jelent a település fejlődésében. Grassalkovich Antal zombori gróf 1750. szeptember 15-én kelt ajánlólevelében Csizovszki Ferenc szabadost megbízta a topolyai puszta betelepítésével, és elrendelte, hogy a topolyai pusztára 200 magyar és szlovák családot vezessenek telepítés céljából. Topolya a lakossainak száma 1376 fő volt.
Első imaházának veretfalú nádfedeles épülete 1756-ban épült. Ebben a épületben tartottak istentiszteszteletet a szabadkai zárdából kijáró Ferenc-rendi szerzetesek. Később ebben az épületben 150 iskolás gyermek befogadására tették alkalmassá. Az első épület, amely nagyobb építőipari szakértelmet követelt az a Topolya első temploma, melyet 1761-62-ben építettek a Magyar királyi kamara hozzájárulásával. Anyaga égetett tégla volt. 1765-ben megépül az első szárazmalom.1780-ban fogadóval is rendelkezett a település, amely valószínű az 1760-as években épült.
Topolya első fennmaradt térképe az 1771-es kamarai térkép. A települést 512 lakóház alkotta. További betelepítések következtében 1791-es összeírás szerint már 3478 lakossal rendelkezik Topolya. A kamarai időszak utolsó építkezése a máig fenmaradott Kálvária-domb szoborcsoportjainak elhelyezése volt 1797-ben.

A Kray-uradalom - 1800 

1800-ban Topolya kamarai falu királyi adományként báró Kray Pál birtokába került. A Kray család szívvel-lélekkel támogatták a város fellendülését. 1805-ben felépítették a Kray Pál család bárói kastélyát, melynek épülete még ma is használatban van. Megvetik a híres topolyai park alapjait. Ekkor Topolyán 650 ház és 4000 lakos volt. Ipara szépen virágzott. 1806-ban mezővárosi rangot kapott a település. 1812-ben a mezóváros felépíti az új városházát. Az 1815-ben készült jegyzék 17 szárazmalmot tart számon.

1848-tól az I. világháborúig 

1849. januárban a szerb szerviánus hadak kifosztották a Kray-kastélyt és Topolyát. A hadjárat által keltkezett tűz közel kétszáz házat éget le. A szabadságharc hatalmas károkat okoz a városnak. A szerbek az utolsó Kray-t elfogták és fogságba vitték. Halála után Kray lánya férjhez ment gróf Zichy Jánoshoz, aki a topolyai birtok ura lett 1852-ben.
Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia születése újabb lendületet adott a fejlődésnek. Megkezdődött a polgáriasodás és az iparosodás. A helybeli ipar fellegvára a malomipar lett. A sok szélmalom mellett megjelentek a gőz-, majd a hengermalmok. A város lassan magához tért és épületeinek ujjáépítésének megkezdődött. Gróf Zichy 1869-ben felépítette a zárdaiskolát. 1883-ban intézmenyesítésre került a városrendezés is az ún. szépészeti bizottság álltal, majd később építészeti bizttság néven működik. A járásbíróság és a telekkönyvi hivatal egyemeletes ma is álló épülete 1890-ben lett megépítve. Fazekas Lajos szabadkai építész terevi alapján neogót stílusban kápolna épült a Kálvárián, melynek épülete még ma is fontos tájákozódási pontot jelent a városban. 1893-ban már a "Topolya és vidéke" nyomtatott sajtó is működött a városban.
Topolya mai jelképének, az új katolikus templom (Sarlós Boldogasszony) megépítésére is sor került. A templom eredeti terveit Raichle J. Ferenc szabadkai építész készítette téglaoszlopokkal. A tervváltozások, melyeket Milics és Társai jónevű budapesti cég készített a téglaoszlopok helyett az akkor még az építészetben újdonságnak számító vasbeton oszloprendszert látott elő. A munkálatok 1904-ben kezdődtek el. A templom épülete 1906. augusztus 5-én lett átadva használatra. A templom mai szemmel is impozáns méretit jellemzi a 72.70 méteres toronymagasság.
A város az első világháború kitörése előtti utolsó nagyobb vállalkozása a polgári iskola mai is álló épületének felépítése volt.
1904-ben miniszteri rendelet alapján a Bácstopolya nevet Topolyára változtatják. 1906. április 19-i hatalmas tűzvész álltal a város nagyobb része a tűz martalékává lett.
Az 1848-as történések utánni időszak Topolya leghíresebb egyénisége dr. Hadzsy János. Orvosként és tűzoltóparancsnokként is tevékenykedett. Munkásságának köszönhető az Önkéntes Tűzoltó Testület valamint több artézi kút és fürdő létesítése is.

Az I. és a II. világháború 

1918-ban Topolyát a szerb csapatok fancia fedezett alatt bevonulásukkal elfoglalnak és az SZHSZ (Szerb-Horvát-Szlovén) királysághoz csatolják. A két világháború között épült az 1940-ben átadott prahoszláv templom. 1941. áprilisában pár nap alatt a Magyar Hadsereg visszafoglalta egész Bácskát. A visszafoglalás 1944. október 18-án történt meg. A visszafoglalást a szerb partizán csapatok az előretörő szovjet csapatok támogatásával tudták végrehajtani.A foglyulejtett foglyok kihallgatása és bántalmazása az iskola épületében történt. A terror tetőpontja november 14.-én volt. Az eltüntek száma a mai napig is ismeretlen. Eddig 68 nevet sikerült felkutatni.

A 20 század második fele napjainkig 

A II. világháború utánni korszakban Topolya fejlődése teljesen új irányt vett. Az 1960-as, '70-es és '80-as években ipari mértékü építkezése teljesen megvátoztatta Topolya arculatát. Sok értékes épületet lebontottak. Az iparosodás nagy mertékben fejlődött. Topolya jelentős iparága az építőipar, élelmiszeripar, textilipar valamint a lábbeli-ipar volt. Az ipar árnyékában a mezőgazdaság is megmaradt domináns szereplőként. A város felemelkedett.
Az 1990-es évek balkáni viszályainak történései álltal elindított álltalános romlás az egész ország területén így Topolyán is végigsöpört. A mindent tönkretevő hanyatlás évtizedekre visszavetette a környék fejlődését. az ipar teljesen térdre kényszerült. A mezőgazdaság teljes kifosztása történt meg. A fiatalok egy része külföldre távozott menekülve a hanyatlás és az állandó háborús veszély elöl.
A 2000. október 5-ei rendszerváltás után vége szakadt a szakdék felé tartó tarthatatlan helyzetnek, de a több mint tíz évig tartó rohamos romlás nagyon lassú talpraállása észlelhető. A csőd szélén álló ipari vagy teljesen becsukta kapujait vagy pedig a privatizációs folyamat révén új tulajdonosokra talált.

Szabadka

Szabadka (szerbül Суботица, horvátul Subotica, latinul Maria-Theresiopolis, németül Maria-Theresianopel) város és község Szerbiában, a Vajdaság északi részén, az Észak-bácskai körzetben, Magyarország déli határától 10 km távolságban.
A Vajdaság második legnépesebb városa Újvidék után, lakosainak száma 99.981, a környező településekkel együtt megközelíti a 150.000 főt. Szabadka község, Topolya és Kishegyes községekkel együtt az Észak-bácskai körzetet alkotja, melynek adminisztratív központja is egyben.
A város a vajdasági magyarok, a horvátok és bunyevácok szellemi, kulturális és politikai szervezeteinek központja, valamint számos nemzetiségi nyelvű oktatást is folytató közép- és felsőfokú oktatási intézménnyel rendelkezik.

Története

Írásos dokumentumok Szabadkát először 1391-ben említik "Zabotka" vagy "Zabadka" néven. 3000 éves régészeti leletek alapján bizonyított, hogy korábban is éltek emberek a település környékén. A település fejlődésének záloga az, hogy földrajzi helyzete miatt Ázsia és Európa közötti kereskedelem útvonalai haladnak erre. A térségben gyakori népmozgások eredményeképpen szerbek, magyarok, németek, szlovákok, horvátok, bunyevácok, görögök, törökök, zsidók, örmények, cigányok és még számos más nemzetek fordulnak meg és adnak uralkodót, tulajdonost és számtalan kiemelkedő képességű szabadkait a világnak.
Területe a török idők előtt a Hunyadiak kezén volt. A települést Mátyás király 1464-ben Dengelei Pongrácz János erdélyi vajdának adományozza, aki 1470-ben várat építtetett. A mohácsi csatát (1526) követő zűrzavaros időszakban Jovan Nenad (magyarosan Cserni Jován) kiáltotta ki magát a környék cárává, (fekete cárként is emlegetik) és ez lett a délvidéki felkelés központja, amely rövid idő után megszűnik. Történelmi szempontból ez csak annyiban bizonyul jelentősnek, hogy szerb források előszeretettel hivatkoznak rá, és a város főterén szobrot állítottak "legendás" alakjának.
1542-ben a törökök elfoglalták a várost, és majd csak 1686-ban, tehát mintegy százötven év múltán szabadul fel. E hosszú háborús évek alatt alig maradt magyar népesség a vidéken.
A török kiűzése után Habsburg vezénylettel megindult az újratelepítés. Először főleg katolikus vallású délszláv népesség érkezett a rigómezei csata óta délről folyamatosan felhúzódó ortodox lakosság mellé. Magyar források mindkettő népcsoport esetében gyakran csak "rácok"-ról beszélnek, azzal, hogy az egyik népcsoport tagjait "katolikus rác"-nak, míg a másik etnikumot "óhítű", azaz "ortodox rác"-nak hívják. Nem nehéz felismerni, hogy ezek a "rác"-ok a város jelenlegi horvát és bunyevác (katolikus), illetve szerb (ortodox) lakosságának az elődei. A katolikus anyakönyvi kivonatok gyakran dalmátokat emlegetnek, ami sokat elárul arról, hogy Szabadka katolikus délszláv népessége melyik vidékről származhatott el. Mai napig sem egységes a vajdasági katolikus délszlávok hivatalos elnevezése. A Szerbiai hivatalos álláspont külön nemzetiségnek tünteti fel a magukat elsősorban bunyevácnak vallókat, míg horvát nacionalista nézetek egyértelműen nemzetük részéhez tartozónak tekintik őket.

A szabadkai Szent István tér 1914 körül

Mária Terézia 1743-ban mezővárosi rangra emeli a települést, amelyet ekkoriban Szent Máriának hívnak. Majd ugyanez a királynő 1779-ben szabad királyi várossá nyilvánítja Szabadkát, és ekkortól nevezik Maria Theresiapolisnak, legalábbis latinul, illetve németül.
Szabadka szabad királyi városi rangra emelése erőteljes fejlődéshez segítette a települést. A városi tanács megszervezi több környező puszta benépesítését, amelyek a török idők alatt néptelenedtek el. Magába a városba ekkor már nem volt szervezett telepítés, de ahogy fejlődött Szabadka, úgy szivárgott ide a lakosság elsősorban a történelmi Magyarország többnyire magyar nyelvű vidékeiről. Érdekes nemzetiségi momentum, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a bunyevácok a szerbek és horvátok többségétől eltérően együtt harcoltak a magyarokkal és nekik köszönhetően Szabadka magyar kézen maradhatott.
A város kiegyezés kori (1867.) dinamikus fejlődését jól tükrözi, hogy 1869-ben vasúti közlekedés köti össze a világgal, a magyar millenniumra (1896.) megnyitják az első villanytelepet, és egy évvel később, 1897-ben már villamos jár Szabadka és Palicsfürdő között, amely az egyre csak polgáriasodó város kedvelt kirándulóhelye lett. Szabadka sohasem látott akkora fejlődést mint ezekben a "boldog békeidők"-ben. Ekkor nyeri el a város szecessziós, kifejezetten közép-európai arculatát.
Az erőteljes fejlődést a város lakosságának gyarapodása is jól tükrözi. Amikor Szabadkát 1920. június 4-én hivatalosan is elszakították a történelmi Magyarországtól és az akkori Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része lett, az egész Kárpát-medence egyik legnépesebb településének számított, ahol a jelentős horvát, illetve bunyevác és szerb lakosság mellett a magyarok abszolút többséget alkottak. Az újonnan létrehívott délszláv királyság legnagyobb városa nem Belgrád, és nem Zágráb volt, hanem Szabadka. Jugoszlávia felbomlása után 1941 és 1944 között Szabadka ismét Magyarországhoz kerül. Az 1942-es délvidéki razzia idején 180 szerb esett áldozatul a magyaroknak, 1944 végén pedig a visszatérő szerbek mintegy 7000 magyart gyilkoltak le. A Törött szárnyú turulmadár emlékműve a Zentai úti temetőben a megtorlás áldozatainak állít emléket.

Népesség

Szabadka városban a magyarok relatív többséget alkotnak.
A Szabadkát körülvevő szűkebb agglomerációba egy kisváros (Palics) és 17 kisebb település tartozik. Az agglomeráció lakossága összesen 148.401 főt tesz ki (2002). A magyar nemzetiségűek relatív többségben vannak (57.092, 38,5%), míg a szerbek a lakosság 24,1%-át alkotják (35.826 fő). Számosabb népcsoportot jelentenek még a horvátok (16.688 - 11,2%), illetve bunyevácok (16.454 - 11,1%). Szabadka város lakószámának változását mutatja a grafikon, melyen jól látható, hogy stagnáló állapotban van a város ezen a téren.

Vallás

 

A szabadkaiak túlnyomó többsége, mintegy 70%-a, római katolikus. A város a Szabadkai Egyházmegye székhelye. Összesen 8 katolikus plébániatemplom, több kápolna és egy ferences templom és rendház, 2 szerb ortodox, egy evangélikus és egy református templom található a városban. Szentkút (szerbül és horvátul Bunarić) népszerű kegyhely a város délkeleti határában.
A szabadkai községben a 2002. évi népszámlálás adatai alapján a vallási felekezethez tartozók aránya az alábbi:

• Római katolikus = 93,521 (63.02%)
• Szerb ortodox = 38,523 (25.96%)
• Protestáns = 2,794 (1.88%)

Látnivalók

Szabadka legreprezentatívabb épülete a méreteinél fogva akár parlamentnek is beillő, szecessziós városháza, amelyet Komor Marcell és Jakab Dezső budapesti építészek tervei alapján Nagy Ferenc és Kladek Lukács vállalkozók helybeli cége épített fel mindössze két év alatt (1908-1910). Ugyanezen építészek tervezték a szabadkai zsinagógát is, szintén magyar szecessziós stílusban.

Szabadság tér és a Korzó, valamint a színház korinthoszi oszlopsora

A magyar szecesszió kiváló példája még a Reichl Ferenc által építtetett Palota is (1903-1904), és több épület a Korzó környékén, az egykori Kossuth utcán. Itt volt látható – 2007-es lebontásáig – a Szabadkai Népszínház korinthoszi oszlopos épülete is (1853.), amelyben az elsők között talált otthonra magyar nyelvű színtársulat, és ahol Blaha Lujza kezdte pályafutását.
Az egyházi épületek közül, építészeti szempontból, a legjelentősebb a Ferences rend temploma, más néven Barátok temploma, különösen pedig a rendház, amelyet a régi szabadkai vár maradványaiból alakítottak ki (1723.). A katolikus székesegyház barokk stílusban épült (1797.), és erősen emlékeztet a Kalocsai Érsekség bazilikájára, amelyhez adminisztratívan akkoriban tartozott. A Sándor városrészben épült szerb ortodox templomban az ikonosztáz az ortodox barokk festészet ritka példánya.
Szabadka központját a századforduló remek épületein kívül két viszonylag új szökőkút teszi még hangulatosabbá, amelyeket – csakúgy mint a városházát és a Reichl-palotát – stílusosan Zsolnay kerámiával fedtek (lásd: Zsolnay Vilmos), és amelyeknek formavilága szintén a magyar szecesszióra emlékeztet.

Közlekedés 

Szabadka közúton, és vasúton is könnyen megközelíthető csomópont, Szerbia számára „Európa kapuja”. Repülőtérrel is rendelkezik, melyet elsősorban Szárits János kései utódjai jellemzően sport célokra használnak.

Tömegközlekedés 

1897-ben döcögött végig a város utcáján villamos Az első busz 1927-ben szállította az utasokat. Napjainkra a modern közlekedésnek megfelelően, a tömegközlekedési közvállalat legmodernebb buszokkal rendelkezik. A tömegközlekedés jubileumi 110. évében 2007-ben hét új autóbusszal is gyarapodott a Subotica-Trans járműparkja.

Vasút 

Magyarországról a 136-os vagy a 150-es vonalon érhető el. A városból Belgrád felé is megy vonal. Régen vasúti kapcsolata volt a Szabadka–Baja-vasútvonal segítségével Bácsalmás-Baja felé, ma a sínek fel vannak szedve a határon.

Híres szabadkaiak

• Arnold György (1771-1848), zeneszerző, egyházi karnagy, a nevéhez fűződik az első hangverseny bemutatása a városban.
• Ács Károly költő, műfordító
• Sava Babić, szerb fordító, több kortárs és klasszikus magyar művet fordított szerb nyelvre
• Bártfay József ügyvéd, író
• Csáth Géza (1887-1919), író, zeneesztéta, orvos
• Cseszneky Gyula gróf, költő, macedón nagyvajda
• Duranci Béla író, művészettörténész
• Dévavári Zoltán (1928-2007),író, irodalomtörténész, újságíró
• Gyelmis-Lukács János (1899-1979) festőművész
• Kasza József politikus
• Danilo Kiš (1935-1989), a szerb nyelvű irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja; több magyar művet fordított szerb nyelvre.
• Illés Zoltán (1961- ) magyarországi parlamenti képviselő
• Komlós Juci (1919- ) színművész
• Kosztolányi Dezső (1885-1936), író, újságíró, esztéta
• Kuzsinszky Bálint (1864–1938) régész, ókortörténész, az MTA tagja
• Lányi Ernő (1861-1923), karnagy, zeneszerző
• Lányi Sarolta költő, műfordító
• Lékó Péter (1979- ), minden idők egyik legnagyobb magyar sakkozója
• Sylvester Levay (1945- ) zeneszerző
• Lengyel Pál Hugó nyomdász, újságíró, az eszperantó nyelvű lapkiadás úttörője
• Lévay Endre (Szabadka, 1911. november 22. – Szabadka, 1985. október 29.):író, szerkesztő.
• Loósz István (1868-1920) filológus,tanár
• Munk Artúr (1886-1955) író,orvos
• Paskó Csaba (1975- ), egyházzenész,tanár
• Pataki László (1916–1999), ismert színész és rendező, a szabadkai Népszínház tagja
• Radulovics Bojana válogatott kézilabdázónő
• Raichle J. Ferenc (1869 Apatin-1960 Budapest) építész, műgyűjtő, üzletember
• Suták József piarista szerzetes, matematikus, egyetemi tanár.
• Szárits János sportoló, repülőgép-építő, a „magyar ősrepülő”
• Szekeres László (1931-1997) régész, politikus
• Székely Tibor (1912-1988), ismert utazó és felfedező, eszperantista, író
• Tomislav Sivić futballedző, 2007/08 NB-II keleti csoport bajnokának Kecskeméti TE az edzője
• Franjo Vujkov (1942-) horvát politikus
• Vukovics Géza (1928-2007), publicista, esszéíró, műfordító

 

Kishegyes

Kishegyes (szerbül Мали Иђош / Mali Iđoš) falu és község Szerbia Vajdaság tartományában, az Észak-bácskai körzet középső részén. A Krivaja folyó mentén helyezkedik el a Telecskai-dombok ölelésében, Topolya és Szenttamás között félúton.

Kishegyes község

Kishegyeshez tartozik még két falu, Szeghegy és Bácsfeketehegy (utóbbit a helyiek gyakran Feketics néven említik).
Területére nézve (175 négyzetkilométer) Kishegyes Szerbiában a legkisebb község

Története

A falu neve a történelem folyamán először 1462-ben bukkan fel, amikor Mátyás király édesanyjának, Szilágyi Erzsébetnek Szabadka táján több pusztát ajándékozott, köztük Hegyesthwrolt is. A törökök teljesen elpusztították a települést. Az újratelepítés 1769-ben történt, ekkor Békés megyéből, Békésszentandrásról 81 római katolikus család költözött a mai Kishegyes területére.
A Szent Anna tiszteletére emelt templomot 1788-ban szentelték fel. A falu az újratelepítés során a Krivaja (Bácsér) mentén épült fel, kezdetben 170-en laktak itt. 1849. július 14-én Guyon Richárd a falu közelében győzte le Jellacsics horvát bán többségben lévő seregét – s ezzel megvívta a szabadságharc utolsó győztes csatáját.
A trianoni békeszerződésig Kishegyes Bács-Bodrog vármegyéhez tartozott.
Az 1980-as évekig Kishegyes lakossága, a 1848–49-es szabadságharc és a világháborúk éveitől eltekintve, folyamatosan növekedett.
A szerbek a faluba, illetve Kishegyes község területére főleg az 1990-es évek délszláv háborúi alatt érkeztek mint menekültek főleg Horvátországból és Boszniából. A háború alatt a helyi vállalkozások nagy része tönkrement. Sokan Magyarországon vállaltak munkát. Korábban jelentős szerepe volt a mezőgazdasági birtoknak, a fémfeldolgozó vállalatnak és a téglagyárnak. Mára társadalmi vállalataink magántulajdonba kerültek. Kishegyesen még mindig 30%-os a munkanélküliség.

Kultúra

 Falunknak van óvodája, általános iskolája, könyvtára, egészségháza. Számos író, képzőművész, színész, zenész és újságíró pályafutása indult a faluból. Lajkó Félix és Rúzsa Magdolna is Kishegyesen kezdte a karrierjét. A helyi művelődési élet mozgatója a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület. Az Egység Sportegyesület keretében pillanatnyilag a labdarúgó, sakk és a női kézilabda szakosztály működik. Évenkénti rendezvények a Dombos Fest, Anna-napok, Csépe-emléknap. Havonta megjelenik a kishegyesiek lapja a Szó-Beszéd. A faluban több civil szervezet működik sikeresen. Az Önkéntes Tűzoltó Testület 130 éves múltra tekint vissza.

Híres emberek

• Csépe Imre, vajdasági író, gyermekversek költője
• Rúzsa Magdolna, a Megasztár nyertese 2006-ban

Versec

Versec (szerbül Вршац ill Vršac, németül Werschetz, románul Vârşet) város és község Szerbiában, a Vajdaságban, a Dél-bánsági körzetben.

Fekvése

 Belgrádtól 85 km-re északkeletre a Verseci-hegység lábánál. A román határtól 14 km-re fekszik. Közigazgatásilag még 23 település tartozik hozzá.

Nevének eredete

 Nevét a szláv vrsc (kis hegy) szóból kapta, ugyanis a várostól keletre emelkedik a 407 m magas várhegy.

Története

A régészeti leletek tanúsága szerint már az újkőkorban laktak itt emberek. Később trákok, kelták, szkíták, dákok, gepidák és avarok szállásterülete volt.
A települést 1427-ben Zsigmond egyik oklevelében említik először. 1439-ben ’’Verschecz’’ néven említik. A 15. században szláv település, várát Zsigmond király építtette. A török a falut teljesen elpusztította, 1552-ben pedig Ahmed pasa a várat is bevette. A gyakori török és erdélyi ostromok következtében 1658-ban romba dőlt, csak egyetlen tornya maradt. 1690-ben Csarnojevics Arzén pátriárka vezetésével szerbek települtek le és püspökséget alapítottak. 1699-ben a karlócai béke értelmében 1716-ig ismét török kézre került.
A török uralom megszűnésével a város Temesi bánság egyik kerületi székhelye lett. 1717-ben szőlőművelő németek települtek le. A 18. században a város fejlődésnek indult, ekkor alapították első iskoláját, gyógyszertárát és postáját. 1757-ben az ortodox, 1766-ban az Uspenska, 1785-ben a Nagy Saborna templomot szentelték fel. 1788-ban a város magát csellel védte meg a török ellen. 1817-ben szabad királyi város lett. 1840-ben 15 503 lakosával a temesi Bánság legnépesebb települése volt. 1848. július 11-én itt zajlott le a szabadságharc első csatája a szerbek ellen. 1849-ben a császári rendelettel létrejött Szerb Vajdaság és Temesi Bánság része lett.
Versecre a vasút 1858-ban érkezett meg. 1880-ban Bernard Staub svájci kereskedő megalapította a Helvécia pincészetet és borait Európa szerte ismertté tette.
1910-ben 27 370 lakosából 13 556 német, 8602 szerb, 3890 magyar, 879 román, 127 szlovák volt. A trianoni békeszerződésig Temes vármegyéhez tartozott. 1918-ban a Monarchia háborús vereségével a város a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd Jugoszlávia része lett. 1944-ben a németeket elűzték a városból, így a nemzeti sokszínűség alig maradt meg. Ma 40 000, a hozzá tartozó településekkel együtt 60 000 lakosa van.

Látnivalók

• Temploma 1860 és 1863 között Schulek Frigyes tervei szerint épült.
• Határában állnak Érsomlyó várának romjai. A várat 1323-ban említik először királyi várként, majd Perényi Miklós szörényi báné, 1411-ben a szerb despoták kapták meg, 1444-ben Hunyadi János szerezte meg, de 1448-ban visszaadta.
• A várostorony a 14. században épített vár maradványa.
• A városi múzeumot 1882-ben alapították, 300 000 kiállítási tárgya van.
• A városban szeptemberben nagy szüreti fesztivált rendeznek.
• Októberben zenei fesztivált tartanak.
• 

  Ortodox templom
  

  A Szent Gellért Püspök és Vértanú katolikus templom
   

 

Pancsova

Pancsova ( szerbül Панчево/Pančevo, németül Pantschowa vagy Banstadt, románul Panciova) város Szerbiában, a Vajdaságban. A város a Dél-bánsági körzet központja.

Fekvése

Belgrádtól 16 km-re északkeletre a Duna bal partján fekszik.

Nevének eredete

Neve a közeli Ponyavica patak nevéből származik, az pedig a szerb ponjavica (= gyűszűvirág) főnévből. Ezt a betelepülő szlávok Pancsevóra alakították és ebből lett a ma használatos magyar neve. Valószínűleg az eredeti magyar elnevezést is innen nyerte a város, amit néhányan a „pancsol” szóból véltek eredeztetni.
Középkori magyar neve az ószláv eredetű Pancsaly.

Története

1430-ban Panczal néven említik. Vidékén állott a honfoglalás idején Kövivár. 1660-ban fa erődítménye volt. Itt győzte le 1739. július 30-án Oliver Wallis császári tábornok a törököt. 1848. március 22-én magyar lakossága a forradalom mellé állt, július 15-én Rajacsics metropolita szerb sereggel bevonult, majd július 23-án lefegyverezte a magyar és német lakosságot. 1848. december 27-én itt halt meg Šupljikac szerb vajda. 1849. január 2-án itt ütközött meg Kiss Ernő tábornok Mayerhofer császári tábornok seregével.
1849. április 10-én itt aratott győzelmet Perczel Mór a szerbek felett. A 19. század végén szabad katonai város, a német bánsági ezred főtiszti központja. 1910-ben mint törvényhatósági joggal felruházott város Torontál vármegyéhez tartozott.
A város manapság jelentős vegyipari központ, ahol kőolajfinomító üzem található.