Bartók Béla

Szuhafői Bartók Béla (Nagyszentmiklós, 1881. március 25. – New York, 1945. szeptember 26.) a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzője, zongoraművész, népzenekutató, a közép-európai népzene nagy gyűjtője, a Zeneakadémia tanára. Művészete és tudományos teljesítménye nemcsak a magyar és az európai zenetörténet, hanem az egyetemes kultúra szempontjából is korszakalkotó jelentőségű.
Zeneszerető családban nevelkedett: apja, idősebb Bartók Béla a város iskolájának igazgatója volt, zongorán, csellón játszott, zenekart vezetett, sőt a komponálással is foglalkozott; anyja tanítónő volt és kiválóan zongorázott. 1899-ben a Pesti Zeneakadémiára iratkozott be, Thomán István zongoraosztályában és Koessler János zeneszerzésosztályába. Stílusának kialakulásában meghatározó szerepe volt a német klasszicizmusnak és romantikának, különösképpen Brahms művészetének. Kodály Zoltán támogatásával behatóan foglalkozott a magyar népzenével, illetve összehasonlító kutatások végett a szomszéd népek népzenéjét is górcső alá vette. A parasztzene megismerésének hatására kompozíciós stílusa is átalakult, mely immár a népzene stílusjegyeire támaszkodott. Ennek kiteljesedése a Balázs Béla misztériumjátékára komponált operája A kékszakállú herceg vára. 1940-ben az Egyesült Államokba emigrált és a Harvard Egyetemen tartott előadásokat a magyar zene kérdéseiről. 1945. szeptember 26-án halt meg leukémia következtében New Yorkban.

Élete

A Bartók család eredete

A Bartók család nem bánsági eredetű. Denijs Dille professzor, Bartók-kutató a Borsod megyei Borsodszirákon nyomozta ki a család őseit. A családfa a 18. századig vezethető vissza. Bartók János (1785–1876), a zeneszerző dédapja került elsőnek Bánságba. Feleségéről, Bozsovits Katalinról (1792–1851) tudjuk, hogy Szabadkáról való és bunyevác származású.
A Bartók család nem Banátkomlósról, hanem Gottlobról került Nagyszentmiklósra. Bartók Sarolta itt volt óvónő, Nagyszentmiklóson halt meg 1927-ben. Bartók János, a nagyapa 1863-ban, sikeres versenyvizsga nyomán a nagyszentmiklósi mezőgazdasági iskola tanára lett. Munkáját és műveltségét elsősorban a föld művelőinek szolgálatába állította. Nagy szerepe volt a nagyszentmiklósi iskola újraszervezésében. „A földműves iskolát – írja Nagyszentmiklós tradicionális monográfiája című művében Schreyer Viktor – Bartók János gazdasági tanár élesztgette.” Növendékeit anyanyelvükön tanította: magyarul, németül, románul, szerbül. Tudta, hogy alapos ismereteket csak anyanyelvén sajátíthatja el az ember. Idősebb Bartók Béla apja halála után teljesen átszervezi a mezőgazdasági iskolát és zenei társaságot szervez Nagyszentmiklóson. A családot is neki kellett eltartania: négy lánytestvéréről és idős édesanyjáról gondoskodott. Szőcs Gyula szerint ekkor még a volt Cerbului, ma Tiberiu Brediceanu utcában laktak, házbért fizettek. Itt született az anyakönyvi kivonat szerint Bartók Béla, a későbbi nagy zeneszerző. Apja fiatalon nősült. Huszonöt éves korában, 1880-ban vette feleségül Voit Paulát, aki 1857-ben született Turócszentmártonban. Tanítóképzőt végzett, kitűnő muzsikus volt. „Azt hiszem, zenei tehetségemet, muzsikus hajlamomat ettől a finom lelkű, drága asszonytól örököltem” – emlékezett meg Bartók Béláné Voit Pauláról legilletékesebb életrajzírója: a fia. A házasságban tehát két okos, művelt lélek talált egymásra. A zeneszerző apja élénk szellemű, mozgékony ember volt, szeretett utazni. Egyiptomban is járt (ahol végzetes betegséget szerzett), de a bánáti, erdélyi tájakon barangolt a legszívesebben. Kitűnő szakember, szellemes társalgó volt. Több érdekes cikke jelent meg barátja, Schreyer Viktor lapjában, a Nagyszentmiklósi Közlönyben. Ő harcolta ki a mezőgazdasági iskola új otthonának a felépítését, amelyet korszerű oktatási központtá alakított. Megszervezte az első zene-és dalegyletet, amely 1887. január 16-án tartotta alakuló ülését. Számos nagysikerű hangversenyt szervezett. A Fekete Sas szálló éttermében többek közt Chopin, Verdi, Donizetti, Rossini műveit adták elő. Az édesapa szívesen hegedült, csellózott, kisebb táncdarabokat szerzett, dirigált is. Schreyer Viktor úgy vélekedik, hogy a kis Béla apjától örökölte tehetségét. A kora gyermekkor e csöppet sem szokványos szellemi légköre döntő módon kihatott a nagy művész különben is korán kibontakozó egyéniségére.

A kora gyermekkor

Bartók Béla 1881. március 25-én született, Nagyszentmiklóson (jelenleg Sânnicolau Mare), Torontál megyében.
Voit Paula, a zeneszerző édesanyja német származása ellenére magyar szellemben nevelte gyermekeit. Tanítói oklevelet szerzett, és a nagyszentmiklósi iskolában tanított. Két gyermekük született: Béla 1881-ben, Erzsébet (Elza) 1885. július 11-én.
Bartók Béla gyermekkorának két jellemző vonása volt: visszahúzódó természete és zenei érdeklődése. Édesanyja visszaemlékezése szerint egészséges, életerős csecsemő volt. Sajnos három hónapos korában himlőellenes oltással megfertőzték. Ötéves koráig állandó orvosi kezelésben részesült. Az anyai féltés, dédelgetés félénkké tette, elbújt az emberek elől, ha észrevette, hogy sajnálják. Betegsége miatt az átlagosnál később kezd járni. Kétéves elmúlt már mire beszélni kezdett, de az éneket, a zenét már előbb is feszült figyelemmel hallgatta. Alig egyévesen már jelezte, mely zenéket szereti, melyeket nem (beszélni még nem tudott ekkor). Másfél éves korában felismert egy dallamot, háromévesen fejlett ritmusérzékét bizonyította, négy éves korában egy ujjal kipötyögtette a zongorán a számára ismerős dalokat (negyvenet tudott már, s ha mondták a dal kezdő szavát, ő azonnal emlékezett a dallamára). Ezek a zeneszámok feltehetően népies műdalok lehettek. Ezt később maga is megerősítette vallomásaiban. Az igazi népdalt tehát Bartók gyűjtő és kutató útján fedezte fel.
A kisfiú mindig nagy érdeklődéssel hallgatta, illetve biztatta éneklésre a körülötte levőket. Figyelmét leginkább a hangszerek kötötték le, valóságos tanulmányokat végzett a vonós hangszereken. „Első tanítóm édesanyám volt”-vallja. „…Március 25-én, éppen ötödik születése napján kezdtük el a tanulást, és április 23-án, Béla napkor egy kis négykezessel lepte meg az édesapját.”-emlékezik az édesanyja. A zene mellett nagy érdeklődéssel foglalkozott természeti környezetével, selyemhernyókat is tenyésztett. Különben közismert nagy-nagy természetszeretete. Édesanyja tanítói szerepe azért is fontos, mert figyelme mindenre kiterjedt. Bartók Béla negyedik osztályig – feltehetően – nem járt iskolába, de már nyolc éves korában magánúton levizsgázott a I–IV. osztályos tananyagból. A szülei különben is óvták a beteges gyermeket a sok sétától, az iskola pedig távol volt a lakásuktól. Hatéves korában utazik el először otthonról, az ausztriai Radegund fürdőhelyre apjával. Innen írja édesanyjának első levelét is. Denis Dille Themetisches Verzeichnis der Jugendwerke Béla Bartók 1890–1904 (Bartók Béla ifjúkori szerzeményeinek a tárgymutatója) című német nyelvű kötetében, amely a MTA gondozásában látott napvilágot, megtalálhatjuk az első levél fényképmásolatát. Ötödik születésnapján, saját kérésére, anyja zongoraleckéket kezdett adni neki (1886).
A Nagyszentmiklóson szerzett zenei élmények közül kétségkívül nagy hatást gyakorolt a kis művésztehetségre az apja által vezetett Zene-és Dalegylet 1887. március 26-i nagysikerű hangversenye. Az eseményről megemlékezve, Bartók Béláné mondja, „Hogy ez volt az első alkalom, amikor kisfiúk orchesterzenét hallhatott. Jól emlékszem még. hogy a Semiramis ouvertürjét adták elő mint első darabot. A vendégek tovább ettek-ittak, de ő azonnal letette az evőeszközt és teljes odaadással hallgatta a zenét, el volt ragadtatva, de méltatlankodva mondta, hogy tudtak a többiek enni, mikor ilyen szép zene szólt.” A Nagyszentmiklósi Közlöny tudósítása szerint a műsoron: Induló, Egyveleg, Keringő Strauss Cigánybárójából, Traviáta Verditől, Magyar népdal-egyveleg, Donizetti Lammermoori Lucia stb. szerepelt. A terített asztalok körül 120 egyén szórakozott. Ami a szórakozást és a terített asztalt jelenti, nem kell meglepődnünk, hiszen a vacsora, a hangversenyteremként szolgáló vendéglő bérbevételének egyik feltétele volt. A fiatal Bartók zenei fejlődésére visszatérve, szintén anyjától tudjuk, hogy hét éves korában a gyermeknek már „abszolút hallása volt”. Schreyer Viktor a következőket nyilatkozta ezzel kapcsolatban a Temesvári Hírlap egyik munkatársának 1926. november 19-én: „Tud már komponálni is, s bizonyságul bemutatta nekem a Trillereket. Mire én megkérdeztem, hogy hát ez micsoda? A kisfiú pedig ezt válaszolta: A Duna, amint folyik.” Tudjuk, hogy a szóban forgó szerzemény nem azonos a Duna folyásával, de része annak, éppen ezért a kis Bartók jegyzetfüzetében: „A Duna folyása, ajánlva mamának, 1890–1894. Szerzemény helye: Nagyszőlős-Nagyvárad Nagyszentmiklós” beírás szerepel.

Az édesapa halála után

Jó tempóban haladt e tanulmányokkal, ám az egész család életére nézve változást hozott id. Bartók Béla halála. Az édesapa fiatalon, 1888. augusztus 4-én, 32 éves korában hunyt el. Apja, anyja és bátyja mellé temették a németközségi temetőben. Férje halálát megelőzően Bartókné, Voit Paula nem tanított az iskolában. Gyermekeit nevelte és zongoraleckéket adott. A család életrendjét megtöri az apa korai halála. A család fenntartásának gondja az anyára nehezedik. 1888 őszén hivatalos értesítést kapnak: az igazgatói lakást át kell adniuk az utódnak.
Bartókné gyermekeit továbbra is példás nevelésben részesíti, különös pontosságra és rendszeretetre szoktatva őket. A kisfiú gyorsan alkalmazkodott a szerény körülményekhez, az iskolai füzeteket esténként apja nehéz lexikonjai alá rakta, „mert csúnya a füzet, ha szamárfüles”-vallotta be felnőttes komolysággal. A rendszeretet korán beidegződött, második természetévé vált. Így ismerte Bartókot, a művészt mindenki: pedánsnak és rendszeretőnek.
Évenkénti költözés következett: Nagyszentmiklós után Nagyszőlős, Nagyvárad, Pozsony, Beszterce, majd újra, ezúttal már végleg Pozsony. Az állandó mozgás és változás Bartók zenei fejlődésére nem hatott kedvezően, általában nem voltak képességeinek megfelelő tanárai, vagy nem ismerték fel képességeit és rossz jegyekkel minősítették őt. Ennek ellenére egy idő után már darabokat is komponált, általában táncdarabokat.
Az édesapa halála után először albérletbe költöznek „a belvárosba”, a Nistor Oprean és a Gh. Sincai utca sarkán álló épületbe (akkori házszám 1049). Az anya egy évre helyettes tanítói állást vállalt a belvárosi iskolában (az épületben ma az I-IV. osztály tanul), a kis Béla itt fejezi be a IV. osztályt. Sajnos az iskolai bejegyzések eltűntek, keveset tudunk a jövendő művész iskoláséveiről. Bartókné közben magánzongora-órákat is vállalt tanítói kötelezettségei mellett. 1889 nyarán a tanítói állásra mást neveztek ki, a zongoraórák pedig nem biztosították a család megélhetését. Ezért elköltöztek Nagyszőlősre, ahol az anya ismét taníthatott.
A rokonok egy része ezt követően is Nagyszentmiklóson maradt. Bartók Sarolta és Aranka, a két nagynéni, az 1920-as években haltak meg és a család többi tagjai mellett nyugszanak a nagyszentmiklósi temetőben. Továbbra is a városhoz kötötték a művész lánytestvérét, Erzsébetet és édesanyját az itt maradt barátok, ismerősök. Bartókék a rokonokon kívül elsősorban a Jurkovics-, Schreyer-, Bayer családdal leveleznek a következő esztendők során. Az utódok ma is őrzik gyermekkori jegyzetfüzetét, amelyet Nagyszőlősön keltezett először. A több mint száz oldalnyi értékes dokumentum számos utalást tartalmaz az említett kapcsolatok természetét illetően. Itt olvasható a család barátainak névsora, valamint a gyermekkori olvasmányok és szerzemények címe és dátuma. Ismeretes ezeknek a kapcsolatoknak az alakulása is. Az ifjú Bartókot főleg az egykori játszótársak iránti vonzalom fűti. Jurkovics Irminek éveken át hosszú levelekben számol be külföldi hangversenyeiről. Sajnos a levelek nagy része a második világháborúban elveszett.
Pozsonyban azután Erkel László kezei alatt már komolyabb fejlődés következett, Chopin, Liszt művei, valamint Bach Wohltemperiertes Klavierja is repertoárjára került. Egymás után ismerte meg a zeneirodalom klasszikusait, partitúrákat vett és játszott, s hallatlan inspirációt jelentett számára Dohnányi Ernő pozsonyi emléke – Dohnányi Bartók érkezésekor ment Pestre a Zeneakadémiára tanulni. Ő volt az első, aki Bartók képességeihez mérhető, vagyis konkurens volt. Őt követte akkor is, amikor nem Bécsbe, hanem Pestre utazott, a Zeneakadémián tanulni.
Bartók 1890 körül kezdte első zongoradarabjait komponálni.

Fiatalkora, zeneszerzői pályájának indulása

1899-ben sikeres felvételit tett a pesti Zeneakadémiára, 1901-től a Zeneakadémia zongora (tanára: Thomán István) és zeneszerzés (tanára: Koessler János) szakát együtt végezte. Amíg zongoristakarrierje felfelé ívelt, zeneszerzőként sokáig stagnált, s csak Richard Strauss zenéje hatott rá igazán (például az Imígyen szóla Zarathustra 1902-es budapesti bemutatója). Ekkor zongoristaként már egyre inkább a későbbi Bartók jelent meg Európa hangversenytermeiben koncertezve (Berlintől Bécsig), zeneszerzői énje még csak alakult; műveiben egyre inkább az autochton magyar hagyományt kereste s próbálta ötvözni az európai tradíciókkal. 1903-ban Dohnányitól zongoraórákat vett; ekkor születtek meg erős nemzeti jelleggel bíró (ún. „nacionalista”) művei, többek között a Kossuth-szimfónia. Alkotói pályája azonban akadozott. 1904 nyarán Gerlicepusztán pihent, ahol először találkozott a magyar parasztzenével. Ott-tartózkodása alatt kezdte fokozatosan felfedezni a különbségeket a paraszti népzene és az általa mindaddig népdalnak hitt népies műdal között.
1905-től kezdve egyre több időt szentelt a népzenei gyűjtéseknek, az akkori technika lehetőségeit kihasználva fonográffal járta a falvakat, s e gyűjtéseit egyre tudatosabb tudományos részletességgel dolgozta fel.
1906-ban Kodály Zoltánnal közösen írt Magyar népdalok – énekhangra és zongorára, húsz feldolgozást magába foglaló művével új alkotói korszaka kezdődött el. Ugyanekkor kezdődött el tudósi munkája. Eleinte a magyar, majd a környező népek zenéjét is gyűjtötte, s csakhamar zenéjében is megjelentek ezek a motívumok. 1918-ig mintegy 3500 román, 3200 szlovák dallamot jegyzett le, időközben a Zeneakadémia zongoratanárává nevezték ki, egykori tanára utódjául.
1907 januárjától zongoratanár a Zeneakadémián. 1908-ban jelentek meg első, nagyobb lélegzetű művei: I. vonósnégyes, 14 bagatell.
Ebben az időszakban vette el első feleségét, Ziegler Mártát (1909-ben), és született meg közös fiuk, ifj. Bartók Béla (1910-ben).
Zeneszerzői munkáját ekkor még a közönség és a kritikusok részéről erős elutasítás jellemezte. 1911-es operáját, a Kékszakállú herceg várát nem is mutatatták be. Az erősen individualista, disszonáns hangzások, melyek mögött egyre erőteljesebb parasztzenei hatások is hallhatóak, műveinek egyre jellegzetesebb stílust adtak. Kudarcaiban Kodály állt mellé, ám az általuk életre hívott Új Magyar Zeneegyesület – támogatók híján – képtelen volt fennmaradni. Az I. világháború kitörésétől fogva lehangolta Bartókot, magánéleti krízisei mellett ez is újabb és újabb válságkorszakokba sodorta, művei egyre radikálisabb hangvételűek lettek, az 1918 és 1923 közötti alkotásai már a szabad tizenkétfokúsághoz (dodekafónia) és az expresszionista kifejezésmódhoz közelítettek.
1913-ra tehető első, „egzotikusabb gyűjtése”: Biskra, Észak-Afrika. 1915-ben megtört háromévi hallgatása: újra komponált – főleg román népzenei ihletésre. 1916-ban keletkezett A fából faragott királyfi, ill. a II. vonósnégyes.
Első nagyobb sikereit – mint zeneszerző – is ekkor aratta: 1917. május 12-én a A fából faragott királyfit, rá egy évre, 1918. május 24-én a Kékszakállú herceg várát mutatják be az operában.

Utolsó évei...

1938-tól kezdődően, a nemzetiszocializmus európai és magyar felerősödésével párhuzamosan erősödött fel benne ismét a kivándorlás gondolata. 1939 decemberében meghalt édesanyja, akivel mindaddig nagyon szoros kapcsolatban volt, így 1940 tavaszán, amerikai hangversenykörútján végleg elhatározta, hogy emigrál. Október 8-án Ferencsik Jánossal lépett fel utoljára Budapesten, négy nappal később elutazott. Október 20-án Lisszabonban hajóra szállt, és végleg emigrált.
Amerikában főként a tudományos munkáit próbálta végezni (délszláv és indián népzene rendezgetésével foglalkozott). Anyagi helyzete folyamatos munkavégzésre kényszerítette, koncertezni csak ritkán tudott. 1941 márciusában, a Columbia Egyetemen délszláv népzenéről tartott előadást, nem sokkal később az egyetem díszdoktorává avatta. 1943-ban a Harvard Egyetemen tartott előadássorozatot az új magyar zene kérdéseiről, de három alkalom után egészségi állapota összeomlott. 1942 áprilisa óta küzdött leukémiájával, kórházi kezelésének költségeit az amerikai zeneszerzőegyesület fizette.
1942-ben Péter fia is kijutott az Egyesült Államokba, majd besorozták a haditengerészetbe, ahol a Panama-csatornánál kellett szolgálatot teljesítenie. Béla fia feleségével együtt Magyarországon maradt, hasonlóan cselekedett első felesége (elválásuk után is igen jó kapcsolatot ápoltak), ill. barátja, Kodály Zoltán.
1943 májusában, betegágyán, Serge Koussevitzkytől, a Bostoni Filharmónikusok vezetőjétől új zenekari mű megírására kapott megrendelést. Utolsó alkotói korszakának első darabjaként néhány hónap alatt megírta a Concertót. Egészségi állapota lassan javult, új művek születtek, de a Columbia Egyetem ajánlatát munkája újrafelvételére már nem vállalta el. A nyarat Saranac Lakeen töltötte, itt találkozott Yehudi Menuhinnal, aki a Szonáta szóló hegedűre című kompozíciót rendelte tőle.
1945 nyarán három új művet tervezett: a 3. zongoraverseny, felesége számára, ez a hangszerelés utolsó 17 üteme kivételével elkészült, a Brácsaverseny csak vázlataiban, a 7. vonósnégyes egyáltalán nem. A befejezetlen részeket végül is később tanítványa, Serly Tibor fejezte be.
Hosszas betegeskedés után 1945. szeptember 26-án hunyt el. Temetésén, amely a hartsdalei Ferncliff Cemeteryben zajlott, mindösszesen tíz ember vett részt: felesége, Péter fia, dr. Bátor nevű ügyvédje és neje, Serly Tibor és felesége, Paul Henry Lang zenetudós, Kecskeméti Pál és felesége, akik ugyanabban a házban laktak, mint Bartók, és végül, de nem utolsósorban Sándor György.

 

 

 

 

Antonio Vivaldi

Antonio Lucio Vivaldi (1678. március 4., Velence – 1741. július 28., Bécs) az olasz barokk egyik legkiemelkedőbb és legtermékenyebb zeneszerzője, korának nagy hegedűvirtuóza.

Élete

Vivaldi édesapja (Giovanni Battista Vivaldi, (1655–1736) tíz éves korában került át Bresciából Velencébe, ahol mint borbély, illetve hegedűművész működött. Camilla Calicchióval kötött 1676-os házasságának gyümölcse kilenc gyermek, akik közül Antonio született legkorábban, egyes feltételezések szerint egy földrengés közben. 1685-től Giovanni Battista (Giambattista) Vivaldi a velencei Szent Márk-bazilika hegedűse lett; zenészként jó hírnévnek örvendett, és a Cecilita-rend (?) tagjaként széles kapcsolatokkal rendelkezett a velencei zenei életben; egyszer egy korabeli „idegenvezető” mint hegedűvirtuózt említette. Antonio már fiatalon is igen tehetségesnek mutatkozott a hegedülés terén, és hamarosan apját helyettesítette a zenekarban. Zeneelmélet-órákat valószínűleg Giovanni Legrenzitől vett, aki azonban 1690-ben meghalt; Vivaldi ekkor még csak 12 éves volt, ami ezt a feltevést elég valószínűtlenné teszi.
1700-ban diakónussá, 1703-ban pedig pappá szentelték. Egyéves szolgálat után valószínűleg a hajszíne miatt Il Prete Rosso-nak (vörös papnak) nevezték el. 1704-től egészségügyi okokra (valószínűleg asztmára) hivatkozva nem mutatott be többé misét, bár papi jogaival továbbra is élt. Ezután hegedűtanár lett az Ospedale della Pietà velencei leányárvaházban.
Egy ideig Fülöp herceg, lombardiai helytartó udvari karmestereként szolgált Mantovában. 1714-től Velencében működött, mint a Szent Márk kápolna szólóhegedűse és az Ospedale della Pietà vezető karmestere. Kortársai főleg mint operaszerzőt ismerték. 1739-ig 38 operáját adták elő olasz színpadokon. Összesen 40 operaművet írt.
Kezében nyerte el végső formáját a hegedűverseny és alakult ki a programkoncert műfaja. A versenymű forma végleges kialakítása is az ő nevéhez fűződik, meghatározta a tételek számát és jellegét (gyors–lassú–gyors).
Legismertebb műve Le Quattro Stagioni (A négy évszak), amelyben minden évszak egy-egy háromtételes, önálló versenymű.
1740-ben, a szakirodalom szerint nem tisztázott okokból – talán népszerűsége gyors hanyatlása miatt – elhagyta Velencét és Bécsben telepedett le. Valószínűleg abban reménykedett, hogy a császár majd munkát kínál neki az udvarnál. VI. Károly 1728-ban találkozott már Vivaldival, és nagyon szerette a muzsikáját. Ekkor a birodalom lovagjává ütötte a zeneszerzőt, és megajándékozta egy aranylánccal is. 1740 októberében azonban Károly váratlanul belehalt egy gombamérgezésbe. Vele haltak Vivaldi udvari zenészi álmai is. Vivaldi helyzetében jelentős hanyatlás állt be azóta, hogy zenéje Velence dicsőségének számított. Ekkorra már csak egy elfeledett zeneszerző volt egy idegen városban, pénz nélkül. Nagyon sokáig senki nem tudta, hogy mikor, hol vagy miben halt meg. 1938-ban azonban napvilágra került egy bécsi elhalálozási nyilvántartás, amelyből kiderült, hogy Vivaldi „belső gyulladásba" halt bele, és 1741. július 28-án temették el. Koldusszegényen halt meg. Jeltelen sírja fölött ma Bécs egyik forgalmas útja halad át. Hosszabb időre elfelejtették, műveit nem játszották. Aztán 1926-ban figyelemre méltó felfedezés történt. Több kötetnyi olyan Vivaldi-zeneművet találtak egy olaszországi kolostorban Torinóban, amelyek korábban egy régi patríciuscsalád rég elveszett könyvtárába tartoztak. 1930-ra a könyvtár többi darabjára is rábukkantak. A fölfedezett zeneanyag a ma ismert műveinek közel háromnegyedét tartalmazza, részben egyházzenei darabokat. Vivaldi híre újra a régi lett. Az első Vivaldi-fesztivált 1939-ben rendezték. 1950-ben megjelent lemezen A négy évszak is. Ezt azóta több mint 150 más kiadás követte. Vivaldit ma a barokk korszak nagy zeneszerzői között tartjuk számon.
Pszichológiai vizsgálatok kimutatták, hogy csecsemőkre Vivaldi zenéje megnyugtatóan hat.

 

Giuseppe Verdi

Giuseppe Fortunino Francesco Verdi (1813. október 10. – 1901. január 27.) a 19. század legnépszerűbb olasz zeneszerzője volt, az operának (Mozart és Wagner mellett) kimagasló egyénisége. Műveit ma is nagy sikerrel játsszák világszerte, néhány operarészlete igazi slágerré vált, mint például a La donna è mobile (Az asszony ingatag) a Rigolettóból. A francia és német befolyásokat követve áttörte korának bel canto kliséit, és a zenedráma szolgálatába állította az éneket, kritikusai emiatt gyakran nyersnek, csiszolatlannak minősítették zenéjét. Mesterműveket alkotott mint fiatalember, mint érett komponista és mint idős zseni, melyeket a mai napig a világ összes operaházában előadnak.

Gyermek és iskolaévek

 

Giuseppe Verdi 1813. október 10-én (vagy október 9-én - a rendelkezésre álló adatok pontatlanok) született a lombardiai Le Roncoléban, az akkori Pármai Hercegség Busseto nevű kis vásárvárosától négy kilométerre délkeletre fekvő falucskában. A sors iróniája, hogy ugyanebben az évben, május 22-én született Lipcsében Richard Wagner, aki élete során legfőbb zenei vetélytársa volt.
Mivel szülőföldje abban az időben Napóleon Itáliai Királyságának része volt, ezért a helyi anyakönyvben a gyermek neve – Giuseppe Fortunio Francesco – francia keresztnevekkel szerepel: Joseph Fortunin François.

„	Én, Carlo Arcari, Le Roncole plébánosa ma reggel megkereszteltem néhai Giuseppe fia, Carlo Verdi és Carlo leánya, Luigia Uttini e parókiabeli házastársak tegnap este nyolckor megszületett gyermekét, kinek a neve Joseph Fortunin François	”
– anyakönyvi kivonat, latinból fordítva

Apja, Carlo Verdi (1785–1867) Bussetóban kocsmát és üzletet tartott fenn, s 1805-ben vette feleségül Luigia Uttini (1787–1851), piacenzai fogadóslányt. Noha egy 1832-ben Bussetóban megjelent népszámlálási adatokat közlő jelentés illiteratinak, azaz írástudatlannak nevezi, Carlo Verdinek kellett rendelkeznie annyi képzettséggel, hogy 1825 és 1840 között a roncole-i templom pénzügyi titkára legyen. A fennmaradt vaskos levelezés is írástudatlanságuk ellen bizonyíték.
Giuseppe Verdi gyerekkoráról nagyon kevés információ maradt fenn, azok nagy részét egy megíratlanul maradt életrajz közli, melyet későbbi nagy csodálója, Giuseppe Demaldé vetett papírra.
Giuseppének 1816. március 20-án húga született, Giuseppa Francisca, aki azonban 1833. augusztus 9-én agyhártyagyulladásban meghalt.
Gyerekkorában az ifjú Verdinek a zene volt a mindene. Legfőbb szórakozása az apja kocsmájába betévedő vándormuzsikusok és a templomból kiszűrődő orgonaszó hallgatása volt.
A szájhagyomány szerint, amikor egy alkalommal a Szent Mihály arkangyal-templomban ministrált, annyira belefeledkezett az éneklésbe, hogy a feldühödött pap felpofozta. „Verje meg az Isten”! – kiáltott a papra az ifjú Verdi, akinek az átka a későbbiekben beteljesedett, hiszen évekkel később villám csapott a templomba, és halálra sújtotta a papot és a gyülekezet néhány tagját. A zeneszerző élete során szívesen mesélte ezt a történetet barátainak.
Zenei hajlamait állítólag Don Baistrochi, a Szent Mihály arkangyal-templom orgonistája fedezte fel, aki egyben iskolai tanítója is volt. A gyermek apját rábeszélte egy ócska spinét megvásárlására, ennek köszönhetően az ifjú Verdi otthon is nyugodtan gyakorolhatott zenélni.
Tízéves korában beíratták a bussetói iskolába, így elkerült otthonából. Miután Don Baistrochi meghalt, őt nevezték ki orgonistának, ami azt jelentette, hogy vásár- és ünnepnapokon gyalogosan kellett megtennie az utat Bussetóból Le Roncole-ba. Díjazása jelentéktelen volt, és még otthoni támogatásra sem számíthatott, hiszen családja folyamatos pénzügyi problémákkal küszködött. A bussetói évek alatt az ifjú Verdit kiváló tanárok tanították, sikerült megtanulnia a klasszikusokat, humanista tudományokat és retorikát egyaránt. 1825-ben zeneiskolába került, melyet a helyi templom orgonistája, Ferdinando Provesi vezetett. Verdit ezekben az években karolta fel Antonio Barezzi gazdag kereskedő, akitől többek közt apja, Carlo is áruját vásárolta. Négy lánya és két fia mellé családtagnak fogadta be. Barezzi maga is jártas volt zenei téren, hiszen a helyi zenekar vezetője volt, amellyel együtt nemcsak templomokban, hanem vásárokon is fellépett. Az ifjú Verdi számos darabot (nyitányok, indulók, stb.) komponált a zenekarnak, sőt áriákat és kantátákat is írt templomi és színházi előadások számára. Ebben az időben írt nyitányt Rossini A sevillai borbély című operájához, valamint ekkor zenésítette meg Alfieri Saul lázálmait is.
1829-ben megpályázta a közeli Sorgana templomának orgonista állását, de tanára, Provesi ajánlása ellenére elutasították. Mivel így megszűnt a kilátása arra, hogy a közelben jól fizető állást találjon, az évek múlásával egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Verdinek több szakmai képzettségre van szüksége, mint amennyi Bussetóban megszerezhető.
Időközben beleszeretett Barezzi idősebb lányába, Margheritába és mivel nem volt olyan anyagi helyzetben, hogy megkérje a kezét, milánói ösztöndíjért folyamodott a helyi segélyegyesülethez, a Monte di Pietahoz. Noha jelentkezését kedvezően fogadták, az ösztöndíjakat sajnos már két évre előre kiosztották. Barezzi azonban megelőlegezte a pénzt, így Verdi 1832-ben Milánóba ment felvételizni. A felvételi kudarc volt, vizsgáztatói elutasították. Ennek fő oka a konzervatórium zsúfoltsága és Verdi kora (18 éves) volt. A vizsgáztatóbizottság egyik tagja, Alessandro Rolla, a Scala korábbi karnagya azt tanácsolta az ifjúnak, hogy tanuljon magánúton. Vincenzo Lavignát ajánlotta, aki zeneszerzést tanított a konzervatóriumban, és korábban maga is az operaház zenekarában játszott mint maestro al cembalo.

Tanulmányok Milánóban

Barezzi segítségével sikerült Milánóba költöznie. Mivel túlságosan költséges lett volna magánszállás fenntartása, ezért Verdi Giuseppe Selettinél, a bussetói iskolaigazgató unokaöccsénél, Barezzi barátjánál lakott. Az ifjú tanonc szükségleteiről (kottapapír, operabérlet, ruházat) Seletti gondoskodott, a számlákat Barezzi rendezte. A kapcsolat Verdi és házigazdája között két év alatt megromlott. Ennek pontos okai nem ismertek, tény viszont, hogy Seletti több panaszlevelet is írt Barezzinek. Feltételezik, hogy Verdi esetleges neveletlensége váltotta ki gazdája ellenszenvét, de a találgatások odáig terjednek, miszerint az ifjú zeneszerző bizalmas viszonyba került Seletti lányával. Ez kiváltotta Barezzi haragját is, aki egyik levelében felhánytorgatta Verdinek a milánói taníttatása költségeit is.
Tanulmányaival jól haladt, tanára, Lavigna rendszeresen dicsérte tanítványa szorgalmát, egyre növekvő bátorságát és kifogástalannak vélt erkölcsös jellemét is. Lavigna mutatta be Verdit a milánói filharmóniának, melynek igazgatója, Pietro Massini hamarosan Verdi legkitartóbb támogatója lett. 1834-ben egy alkalommal Haydn Teremtés-ét próbálták, s a három maestro, aki felváltva szokta a csembalókíséretet játszani, mind hiányzott. Massini megkérte Verdit, hogy ugorjon be a helyükre, s elegendő, ha a basszust játssza. Verdi annyira fellelkesült, hogy egyszerre játszott a bal kezével és vezényelt a jobbal. A nagy lelkesedés láttán Massini felkérte az előadás levezénylésére, melyet úri közönség előtt adtak elő a Teatro Filodrammaticóban. Ez volt első nagy sikere a milánói közönség előtt.

Kezdeti siker és kudarc Milánóban

1839 nyara a munka jegyében telt: Verdi lázasan dolgozott első operáján. Már javában folytak a próbák, amikor október 22-én fia, Icilio meghalt. Október végén a Scalában megkezdték a főpróbákat és Verdi, maga is mélyen lesújtva, kénytelen volt egyedül hagyni lelkileg teljesen összetört feleségét, hogy a művészeket buzdítsa, a munkálatokat ellenőrizze.

„… Verdi műve kiváló erényekkel ékeskedik, de az invenciónak sajnos híján van …” (Figaro)
„A zene igen közel áll Bellini stílusához, a melódia pazarló bőséggel árad, talán túlságosan is, olyannyira, hogy ahol a szöveg erőt, szenvedélyt kívánna, a dallam ott is bágyadt, egyhangú” (La Fama)

Az Oberto, San Bonifacio grófját november 17-én bemutatták. Az előadás mérsékelt sikert aratott, de az elegendő volt ahhoz, hogy a Scala műsorán tartsa, sőt az előadások számát is megnövelje. Verdit további három opera megírására szerződtették le, melyeket nyolchónapos időközönként mutattak volna be.
Nem tudni, hogy az Oberto, San Bonifacio grófja ugyanaz-e, mint a Rocester. Verdi visszaemlékezéseiből sem derül ki, mert a zeneszerző idősebb korában hajlamos volt összevonni eseményeket. Mindvégig azonban egy operáról beszélt, ami megerősíti azt a feltételezést, hogy a két opera tulajdonképpen egy és ugyanaz. Másrészt a korabeli operák cselekménye többször is változott a helyi cenzúra miatt. A zeneszerző minden szerződésében kikötötte, hogy csak akkor kezd hozzá a hangszereléshez, ha már elkezdődtek a zongorás próbák, ezért valószínűtlen, hogy megíratlan művet tartogatott volna fiókjában.
Verdi következő operájaként Merelli a Gaetano Rossi librettista által írt A száműzöttet szemelte ki, azonban később úgy döntött, hogy a Scala repertoárjából leginkább egy opera buffa (=vígopera) hiányzik. Így esett választása Felice Romani Az ál-Szaniszló című librettójára. Ezt azonban Adalbert Gyrowetz osztrák komponista 1818-ban már megzenésítette, ezért az olasz szokásoknak megfelelően más címet adtak neki: A pünkösdi királyság. Verdinek sokkal nehezebben ment a komponálás, gyakori torokfájásai voltak, amelyek a későbbi években is jelentkeztek zeneszerzés közben. Számos anyagi problémája volt, egy alkalommal felesége arra kényszerült, hogy ékszereit elzálogosítsa.

„Verdit szinte teljesen elhagyta az ihlete ebben a Pünkösdi királyságban” (Figaro)
„…nem is sikerülhetett vidámra…” (La Fama)

1840 júliusában agyvelőgyulladásban meghalt felesége, Margherita. Az összetört Verdit hitvesének apja hazavitte Bussetóba. Megpróbálta felbontani a Scalával kötött szerződését, azonban Merelli nem egyezett bele, így a zeneszerző kénytelen volt visszatérni Milánóba, és színpadra vinni új operáját. Az opera megbukott, amit Verdi elsősorban a gyenge zenének tudott be, de valószínűleg az előadók gyengesége is közrejátszott, hiszen elsősorban drámai szerepekre szakosodott énekeseket alkalmaztak a vígopera szerepeire. A darabot 1845-ben Velencében, 1859-ben pedig Nápolyban Ál-Szaniszló címen színre vitték, mérsékelt sikerrel.

Az utolsó évek

 

Az 1890-es évek végén a zeneszerzőt elsősorban az Otello és a Falstaff olaszországi és nemzetközi bemutatói kötötték le. Az Otello párizsi bemutatójához egy balettet is komponált, így eleget tett a nagy francia operaház ősi hagyományainak.
1895 elején Verdi egy Milánóban építendő idős zenészek otthonának tervei felől kezdett érdeklődni (Casa di Riposo per Musicisti). A kétemeletes épület száz, hatvanöt évnél idősebb muzsikus számára épült volna, akik szűkös körülmények között éltek. Verdi elvetette, hogy az épületnek szegényház jellege legyen és kérésének megfelelően a hálótermek helyett kétágyas szobákat építettek. Az építkezés a következő évben kezdődött el, és Verdi később összes – zenei vagy egyéb – műve közül a legkedvesebbnek nevezte.
Operaszerzői pályafutását lezárta, de a komponálást nem tudta abbahagyni. Ebben az időszakban született meg a Négy egyházi darab utolsó két része, a Stabat Mater és a Te Deum.
1897-ben januárjában figyelmeztető jelet kapott. Egy nap Giuseppina az ágyban fekve találta, látszólag megbénulva és beszédre képtelenül. Verdinek sikerült jelekkel papírt és írószert kérnie, és reszkető ákombákomokkal leírta, hogy kávé. Pár nap alatt felépült. Később, még ugyanabban az évben meghalt Giuseppina, akit egy ideje arthritis (krónikus ízületi gyulladás) gyötört. Novemberben súlyos hörghurutot kapott, és pár nappal később, 14-én meghalt. A gyászszertartást a bussetói katedrálisban tartották, majd a koporsót átvitték a milánói temetőbe.
Az utolsó éveiben Verdi egyre több időt töltött Milánóban, hogy közelebb legyen barátaihoz. A Sant'Agatát elhanyagolta, sőt egy gyilkossági eset is beárnyékolta a birtok életét. Ebben az időben ismerkedett meg Arturo Toscaninivel is, a Scala új, karizmatikus karmesterével, akivel élete végéig jó barátságban volt, és aki mindig friss események hírével szórakoztatta az operaszínpadról.
1901. január 21-én Verdit szélütés érte. Hat nap múlva, január 27-én, délután három órakor meghalt. Boito a következőket írta:

„	Fenségesen halt meg, mint egy harcos, félelmetesen, némán… A lehajtott fejével, összevont szemöldökével, félig nyitott szemével mintha ismeretlen, félelmetes ellenfelet méregetne… Hősiesen ellenállt. Remek mellkasának működése négy napon és három éjszakán át életben tartotta; a negyedik napon a lélegzése még mindig betöltötte a szobát, de micsoda harc, szegény Maestro! Milyen fenségesen harcolt az utolsó pillanatig! Életem során elveszítettem már embereket, akiket eszményítettem és a bánat erősebb volt, mint a beletörődés. De még soha nem éreztem ilyen gyűlöletet a halál iránt, ilyen irtózatot titokzatos, vak, ostoba, diadalmas, gyalázatos erejével szemben.	”

Temetésekor egy percre megállt az élet Olaszországban, becsuktak az üzletek, megálltak a vonatok. Itália ezzel nem csak a nagyszerű zeneszerző, de a hazafi előtt is fejet hajtott, aki egész életében az egységes, szabad Olaszország megteremtésén fáradozott. Huszonnyolcezer ember állt sorfalat azokon az utcákon, amerre a temetési menet elhaladt. Halkan, maguktól kezdték énekelni a Va' pensiero-t…

Öröksége

Verdi a 19. század egyik legnagyobb, talán a legnagyobb befolyású és legnépszerűbb zeneszerzője. Operáit napjainkban is játszák a világ minden operaházában, áriái külön-külön nagy sikereket arattak és aratnak napjainkban is olyan neves előadóművészek által, mint Maria Callas, Renata Tebaldi, Plácido Domingo vagy Luciano Pavarotti. Noha A trubadúr, Otello, Traviata soha sem kerültek le az operák repertoárjából, az 1920-as évek után elindult a Verdi-művek újrafelfedezése, az elfeledettnek tartott operák színpadra állítása. Verdi műveinek növekvő megbecsülését jelezte egy mérföldkő jelentőségű esemény, a parmai Istituto di Studi Verdiani 1960-as megnyitása, majd 1975-ben testvérintézetének a New York-i Institute for Verdi Studies megnyitása.
Verdi nevét viseli a milánói zenekonzervatórium, melynek egykoron diákja volt, illetve Olaszország - és világszerte számos zenei intézmény, utca és tér. Életéről és munkásságáról számos könyv íródott, melyek közül talán a legteljesebb Frank Walker: The Man Verdi, 1962-es munkája.

 

 

Johann Strauss

Ifj. Johann Strauss (németül Johann Strauß Sohn) (Bécs, 1825. október 25. – Bécs, 1899. június 3.) osztrák zeneszerző, zeneköltő, a Kék Duna keringő megkomponálója, már életében a „keringőkirály” becenévvel illették.Ifjabb Johann Strauss 1825. október 25-én született Bécsben, apja, Johann Strauss első fiaként. Apja akarata ellenére, akárcsak két öccse, Josef és Eduard ő is zenésznek állt.

A bécsi polgár

Ifj. Johann szívesen ellátogatott a kültelkek kocsmáiba és a Bécs környéki dombok hangulatos nyári vendéglőibe és nézte, hallgatta, hogy mulat a nép, hogy ropják a táncot az osztrák parasztok, miképp penget szapora ritmusokat a schrammelzenekar és miféle dallamokat „kapnak fel” a külváros lakói: iparosok, mesterlegények, katonák, diákok.
Straussnak három felesége volt. Az első Jetty Trefs énekesnő sajnálatosan hamar elhunyt. Másodjára Angela Dietrich-el kötötte össze életét, aki viszont egy nap elhagyta egy másik férfiért. Harmadik feleségét Adele-t túl az ötvenen, érett fejjel ismerte meg. Adele is asszony volt már ekkoriban, egy gyermek anyja, ráadásul ő is a Strauss családi nevet viselte, ám pusztán névrokona volt a nagy zeneszerző családnak. Sokan Adele-t tekintik Strauss igazi nejének, aki odaadó rajongással vette körül férjét, sőt a bécsiek az operett Cosimájának is neveztek, mert jó tanácsaival előrevitte a mester munkáját. Feljegyeztetett, hogy amikor a Cigánybáró próbáira készültek, maga a mester sem bízott a sikerben, mind a színház direktora, mind Zsupán alakítója az ismert Girardi szkeptikusan állt a premierhez. Adele kitartása, és határozott fellépése beigazolódott talán még a Denevérnél is nagyobb sikert hozott Straussnak ez az operett.(Pesti Hírlap Vasárnapja, 1930. dec. 14. / 31.old.)

Bécs zenei élete

A század első évtizedeiben Franz Schubert nemcsak a válogatott zeneélvezők muzsikusa. A kocsmák táncai behatolnak a városba és e polgári aranykor idején kiszorítják az úri világ valamennyi menüettjét, gavottját és egyéb főúri táncait. A keringő, mely valaha a nép körében született, varázslatával bevonja az egész várost.
„Strauss zenészei gyakorlottabban küzdik le a ritmusváltozás nehézségeit, mint a mi muzsikusaink. A keringők, amelyeket előadnak, nehezen játszhatók, mert a dallam ezerféle módon színesíti az ütemet. Párizs zenei ízlésének fejlődésére nézve szerencsés előjelnek tartom Strauss sikerét. Azt hiszem ugyanis, hogy sikerét inkább német keringői ritmikus hangsúlyának, semmint hangszerelése felettébb muzikális fényének köszönheti.” – Berlioz
Ne gondoljuk, hogy ez a kritika egyedülálló volt. Az akkori Európának majdnem minden jelentősebb zenekritikusa, esztétája megemlékezett a bécsi „keringőkirály” diadalútjáról.
Ám a Walzer-König hamarosan veszedelmes vetélytársra talál. A vetélytársat is Johann Straussnak hívják… fia. Ádáz versengés indul a két Strauss között, amit az 1848-as forradalom még ki is élez. A revolúció híre az ifjabb Johann Strausst a Balkánon éri utol, és ő lóhalálban siet Bécs felé, hogy jelen legyen a történelmi eseménynél. Egykorú képek őrzik a „történelmi” találkozó emlékét. Ifjabb Johann Strauss zenekarával a polgárőrök élén halad, az öreg Strauss a császári csapatok zenekarát vezényli.
A forradalom leverése után az ifjú muzsikusnak jó ideig bujkálnia kell.
Az apa és fiú közötti versengésnek az idősb Strauss halála vetett csak véget. A vita eldőlt: a Walzer-König most már véglegesen az ifjabb Strauss és lassacskán eltűnik az „ifj.” szócska is, mert Strauss csak egy van: az a lobogó energiájú, kifogyhatatlan dallaminvenciójú, ragyogóan muzsikáló fiatal művész, akinek lábai előtt hever az egész császárváros. A küzdőtérre szólítja Josephet is, aki a legjózanabb foglalkozást választotta: egy mérnöki irodában dolgozik. Joseph Strauss szinte hónapok alatt sajátítja el a szükséges zeneelméleti tudást és hamarosan már ő is egy Strauss-zenekar élén áll. Majd színre lép a harmadik Strauss testvér: Eduard is. Ha amazok a walzer poétái voltak, akkor Eduard a keringő diplomatája, pénzügyminisztere, nagyvállalkozója, aki megszervezi a Strauss-dinasztia világhírét.Közben Johann mindinkább visszavonul a hangversenyszerepléstől és úgyszólván kizárólag komponálással foglalkozik.

Robert Schumann

Robert Schumann ( Zwickau, 1810. június 8. – Endenich (Bonn mellett), 1856. július 29.), német zeneszerző.

Élete

A romantikus zene egyik legkiemelkedőbb és legnépszerűbb alakja, és az egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő zenekritikus volt.
Zongoraművek, szimfóniák, dalok alkotója.
Művészi útjának tragédiája abban áll, hogy életművének legkevésbé tervezett 10 – 12 éve zseniálisan sikerült és halhatatlan lett. Viszont érett férfikorának megalapozott, megtervezett, tudatos törekvése az új ideák, a drámai zene felé mindig csak törekvés maradt és remekművekben nem teljesedett ki.
Schumann Zwickauban született, családja ötödik, utolsó gyermekeként. Apja könyvkereskedő és könyvkiadó volt, Schumann emiatt fiatalkorában jelentős irodalmi műveltségre tett szert. Sokat olvasott, barátainak felolvasásokat tartott, verseket, színdarabokat is írt. Az irodalmon kívül sok más is érdekelte: filológia, zene, heraldika, a nyelvek (latin, görög, francia, angol).
Első zene- és zongoraóráit Zwickauban kapta Gottfried Kuntsch városi orgonistától. Zenei tehetsége mindinkább előre tör, saját művét (150. zsoltár) vezényli az iskolai zenekar élén. Megismeri Mozart, Rossini és mások operáit, Schubert darabjait.
1826–ban apja meghalt, két év múlva anyja hatására joghallgató lett Lipcsében. Egyetemi órákra nem nagyon járt, inkább zenét írt és koncertekre járt. Zongorázni tanult Friedrich Wiecknél, akinek lányával, Clarával kialakuló románca – évekkel később – házasságra vezetett. 1829-ben Heidelbergben folytatta tanulmányait, de inkább csak komponált. Paganini hatására elhatározta, hogy zongoravirtuóz lesz, ezért megsokszorozta a gyakorlást. Ez – és állítólag egy ujjnyújtó szerkezet – azonban tönkretette a kezét: jobb kezének középső ujja megbénult. Ezután már „csak” komponista lehetett. Depresszióba esett, ami ezután időről-időre visszatért nála élete során. Zeneelmélet órákat vesz, Bachot és más zeneszerzőket tanulmányoz.
A zeneszerzés mellett zeneírói munkálkodását is elkezdi: 1834-ben zenei újságot alapít (Neue Zeischrift für Musik) és szerkeszt. Megismerkedik Mendelssohnnal és Chopinnel. Írásaiban nagyra tartja Berliozt, a fiatal Brahmsot, Wagnert, Lisztet.
1835-ben eljegyzi Clara Wiecket, de a lány apja megtiltja a házasságot. Több évi bonyodalmak, pereskedés után végül 1840-ben kelnek egybe. Clara a kor egyik legelismertebb zongoraművésze, ugyanakkor megértő, áldozatkész feleség, remek művésztárs, aki férje elismertetéséért is sokat tesz. Hét gyermekük születik.
Schumann ezután már nemcsak zongoradarabokat ír, hanem dalokat, szimfonikus és kamarazenei műveket, oratóriumot és operát is. 1843-ban a lipcsei konzervatórium tanára lesz, sikert arat az Éden és a Péri című oratóriumával, és anyagi helyzete rendeződik. Zeneszerzői híre egyre terjed, elismerik munkásságát. 1847-ben fesztivált rendeznek szülővárosában tiszteletére. Kibékül apósával, minden adott a boldog, gondtalan élethez. Hangulatváltozásai, a búskomorság, állandó fejfájásai miatt környezetváltozásról döntenek: Drezdában telepednek le (1844-1850). Az itt tötött évek életének egyik legeredményesebb alkotó periódusának számít, de mivel a megígért színházi karmesteri állást nem kapja meg, a düsseldorfi városi karmesteri megbízást fogadja el. Szimfónia, nyitány, kamarazenei művek kerülnek ki keze alól. Külföldi pihenőutak és sikeres hangversenykörutak színesítik napjait, Lipcsében Schumann-heteket rendeznek tiszteletére. Betegsége egyre súlyosabb, hallucinációk gyötrik, 1854-ben a jeges Rajnába veti magát. Kimentik, és – saját kérésére – a Bonn melletti Endenichbe kerül ideggyógyintézetbe. Két év elteltével itt éri a halál.

Joseph Haydn

Joseph Haydn (Rohrau, 1732. március 31. – Bécs, 1809. május 31.) osztrák zeneszerző, a bécsi klasszikus zene első nagy mestere. Teljes neve Franz Joseph Haydn, de maga csak a Joseph keresztnevet használta.

Élete

Joseph Haydn 1732-ben Rohrauban, egy kis osztrák faluban született. Apja szegény kerékgyártó volt. Két feleségétől 17 gyermeke született, de csak három lány és három fiú érte meg a felnőttkort. Joseph sorrendben a második volt. Az apának volt érzéke a zenéhez, szívesen énekelt, hárfán kísérve önmagát. A gyereksereg is bekapcsolódott a dalolásba, és így Joseph zenei tehetsége hamar kiderült. A szülők nem kis anyagi áldozatot hozva a közeli Hainburgba küldték iskolába a hatéves fiút, ahol rokonuk volt a vezető. Az iskolában megismerkedett néhány hangszerrel, megtanulta a kottaírást-olvasást, fejlődött énektudása. A fordulópontot Georg Reutter, a bécsi Stephansdom karmesterének látogatása hozta, aki új énekeseket keresett a kórusba. Meghallván a nyolcéves gyermek énekét, felvette a templomhoz tartozó kollégiumba.
A gyermekkórus tagjainak időbeosztása meglehetősen szigorú volt: a latin nyelv és a hittan, a zenei tantárgyak elsajátítása mellett állandó elfoglaltságot jelentettek a különböző fellépések. Haydn a kórus legtehetségesebb énekese volt, az egyik schönbrunni előadás alkalmával Mária Terézia pénzjutalomban részesítette. A kóruséneklésnek a mutálás vetett véget, 1749-ben az utcára került (a kórusban öccse, Michael lett az utódja).
Kottamásolásból, orgonálásból, tanításból tartotta fenn magát. Végül ki tudott bérelni egy padlásszobát, kölcsönből egy rozzant zongorát vett, és hozzá tudott fogni a komponáláshoz. Megírta „A sánta ördög” című operáját (elveszett), aminek nagy sikere volt, azonban további előadását politikai okok miatt betiltották. További kompozíciói (egyházi művek, divertimentók) ismertséget biztosították számára. Ennek révén került Fürnberg báró weinzierli kastélyába, ahol megírta első vonósnégyeseit. 1759-ben Morzin gróf csehországi birtokán vállalt zeneigazgatói (Kappelmeister) állást, és itt írta a zenekar számára első szimfóniáját. Haydn 1760-ban házasságot kötött, felesége Anna Maria Keller, egy bécsi parókakészítő lánya volt, a házasság azonban boldogtalannak bizonyult.
Valószínűleg Morzinnál figyelt fel a zeneszerzőre Esterházy Pál herceg, aki 1761-ben, miután Morzin anyagi problémák miatt elbocsátani kényszerült zenészeit, másodkarmesterré nevezte ki Haydnt kismartoni (Eisenstadt) zenekara mellé. A herceg egy év múlva meghalt, utódja fivére, Esterházy „Fényes” Miklós (avagy „Pompakedvelő” Miklós) lett. Testvéréhez hasonlóan ő is aktívan zenélt (kiváló barytonjátékos volt), és új zenekari és barytondarabokat, operákat rendelt Haydntól. Haydn 170 darabot írt a herceg kedvenc hangszerére. A feudális „szolga-gazda” viszony ellenére a herceg becsülte Haydn tehetségét, még azt is elnézte, hogy mások számára is komponált. Egy idő után már őt tekintette a zenekar vezetőjének, az első karmester, Gregor Werner halála után pedig zeneigazgatóvá nevezte ki.
1762-ben a herceg versailles-i stílusú palota építését határozta el a mai Fertődön (Eszterháza). A kastélyépület 1766-ra készült el, 1768-ra a színház, majd a Muzsikaház. Ebben laktak a zenészek is, családtagjaik azonban Kismartonban maradtak. Valószínűleg ez a helyzet vezetett 1772-ben a „Búcsúszimfónia” megírására. Bábszínház is épült, Haydn ennek számára marionett-operákat komponált.
A színház megnyitójára írta meg Lo speciale című vígoperáját, amelyet operák sora követett. Itt adták elő egyik tanítványának, Ignaz Pleyelnek a Die Fee Urgele című báb-operáját is (1776). Az opera műfajára azonban Haydn rövidesen ráunt, nem szívesen foglalkozott vele. Nem így az opera egyik énekesnőjével, Luigia Polzellivel, akitől állítólag fia is született. A hercegi házi zenéléséhez írt kompozíciókon kívül „külső” megrendeléseknek is eleget tett (például Applausus kantáta, Il ritorno di Tobia oratórium). Ezek a művek nagy sikert arattak Bécsben, és tovább növelték tekintélyét. Művei kiadása is egy tekintélyes kiadó kezébe került, aminek nyomán gyakorlatilag megszűntek a kalózkiadások, nem mellékesen pedig komoly bevételhez juttatták a zeneszerzőt. Neve Európa-szerte ismertté vált, sőt még Amerikában is előadták néhány szimfóniáját. Párhetes bécsi tartózkodásai alatt tisztelgő látogatást tettek nála neves komponisták. Mozart, aki mesterének tekintette, még hat új vonósnégyesét is neki ajánlotta.
1790-ben meghalt Esterházy Miklós. Utóda, Antal herceg feloszlatta a zenekart, a színházat, de Haydn járadékát tovább fizette. A zeneszerző Bécsbe költözött, itt kereste fel Peter Salomon, angol zenész és zenei vállalkozó, aki 1791-ben Londonba vitte. Új műveket komponált, többek között az első hat „londoni” szimfóniát. A hangversenyek hatalmas sikert hoztak Haydn számára, és Oxfordban díszdoktorrá avatták.
1792 nyarán visszautazott Bécsbe, ahol Beethoven a tanítványa lett, ez a kapcsolat azonban nem volt sikeres. 1794 januárjában ismét Angliába utazott, ahol előadták utolsó, 99-104. számú szimfóniáit. A siker ismét rendkívüli volt, de 1795-ben – III. György kérlelése ellenére – hazautazott.
Közben II. Esterházy Miklós lett Eszterháza ura, aki újjászervezte a zenei életet birtokán. Haydn is szerepet vállalt ebben, de a kapcsolat már csak néhány darab megkomponálását jelentette. Haydn Bécs Gumpendorf nevű városrészében lakott, a zenei műfajok közül már csak a vonósnégyesek és az oratóriumok (A Teremtés, Az évszakok) érdekelték. 1797-ben komponálta a Gott erhalte-t. Utolsó napjaiban, a francia megszállás alatt, Napóleon - tisztelete jeléül - díszőrséget állított háza elé. 1809-ben halt meg, hamvai ma a kismartoni (Eisenstadt) Bergkirche Haydn-mauzóleumában (az Esterházyak egykori várkápolnájában) nyugszanak.

Frédéric Chopin

Felvett francia nevén Frédéric François Chopin, eredetileg Fryderyk Franciszek Chopin, (lengyel levelezésében olykor Szopen is) (Żelazowa Wola, 1810. március 1. – Párizs, 1849. október 17.) lengyel zeneszerző és zongoravirtuóz.

Élete

Közép-Lengyelországban, a Varsói Nagyhercegség Mazovia tartományában, a Sochaczew város melletti Żelazowa Wolában született. Bár a születés után hetekkel kitöltött anyakönyvben február 22. szerepel, a család március 1-jét tekintette születésnapjának. Édesapja Mikołaj (Nicolas) Chopin (1771–1844) francia bevándorló, édesanyja, Tekla Justyna Krzyżanowska (1782–1861) lengyel volt. Egy nővére és két húga volt Chopinnek: Ludwika (1807–1855), Izabela (1811–1881) és Emilia (1812–1827). Néhány hónappal Fryderyk születése után a család Varsóba költözött, ahol a családfő franciatanárként dolgozott.

Chopin zenei tehetségét nagyon fiatalon felismerték; zsenialitása a gyermek Mozartéhoz vagy Bach-hoz mérhető. Hét évesen már két polonézt (g-moll és A-dúr) szerzett. A csodagyerek híre megjelent a varsói lapokban, és a „kis Chopin” a fővárosi arisztokrata szalonok látványossága lett, és számos jótékonysági koncertet is adott.
Első zenetanára a Wojciech Żywny (1756–1842) hegedűművész volt, aki 1816-tól 1822-ig volt mestere, míg a tanítványa túl nem szárnyalta. Chopin tehetségének további fejlesztését Wilhelm Würfel (Václav Wefel), neves zongorista és a Varsói Konzervatórium professzora vette át. 1823 és 1826 között Chopin a varsói líceumba járt, ahol édesapja is tanított. Nyaranta a szünidőt vidéken töltötte iskolai barátainál; ez időben alaposan megismerte és megszerette a lengyel népzenét, amely egyik alapját képezte későbbi műveinek is. 1826 őszétől Chopin zeneelméletet és zeneszerzést kezdett tanulni a Varsói Konzervatóriumban Józef Elsner zeneszerző keze alatt. 1831-ben Bécsbe utazott, majd Párizsban telepedett le, ahol élete javarészét töltötte.

Halála

Az 1840-es évekre Chopin egészsége gyorsan romlani kezdett, hasztalan utaztak Sanddal távoli helyekre. 1849-re fő művei elkészültek, és a mazurkákra valamint a noktürnökre összpontosított. Utolsó műve egy f-moll mazurka. Tuberkulózisban halt meg 1849. október 17-én. Kívánságára Mozart Requiemje hangzott el a temetésén, amelyen mintegy 3000 ember vett részt. A temetés kényszerűségből két hétig húzódott, míg a Magdolna templom hozzájárult, hogy a Mozart-mű megkövetelte női kórus is felléphessen.
Bár a párizsi Père Lachaise Temetőben helyezték végső nyugalomra, szívét és a levelezéseit a varsói Szent Kereszt templom egy oszlopában őrzik.

Emlékezete

2010. február 26-án Chopin születésének 200. évfordulója alkalmából a Lengyel Nemzeti Bank 20 złotys bankjegyet bocsátott ki.

Georges Bizet

Georges Bizet (Párizs, 1838. október 25. – Bougival, 1875. június 3.) francia zeneszerző. Első szerzeményét 11 évesen alkotta, ekkor már a párizsi Conservatoire diákja volt. Itt ismerkedett meg Halévyvel, aki zeneszerzést tanított neki és aki nagy hatással volt művészi kibontakozására. Első jelentős művét, a „C-dúr szimfóniát” 17 éves korában írta és ezzel elnyerte a Római-díjat, amelynek révén három évet tölthetett az olasz nagyvárosban. Kortársai idegenkedve fogadták színpadi kísérleteit és drámai zenéjének szokatlan, realisztikus hangját. A „Don Procopio” című vígoperáját 1906-ban mutatták be kevés sikerrel, de következő műve, a „Gyöngyhalászok” című operája sem nyerte el a nézők tetszését. Ez követően más szerzők műveinek átdolgozásából és zongoratanításból élt. 1871-ben besorozták a Nemzeti Hadseregbe a francia-porosz háború miatt, így kevés ideje maradt a komponálásra. 1871-ben írta zongorára a „Gyermekjátékok” című sorozatot, valamint a „Dzsamilé” című egyfelvonásos operáját. A párizsi Vaudeville-színház igazgatójának kérésére írt Alphonse Daudet Az arles-i lány című elbeszéléséhez kísérőzenét. Ezt áthangszerelte nagyzenekarra, így a mű hangversenydarabként hatalmas sikert aratott. Élete utolsó alkotása a „Carmen” című operája volt, amellyel azt remélte, hogy ez végre áttöri a francia közönség közönyét. A várt siker elmaradt, és a bemutató után néhány nappal a nagy beteg zeneszerző elhunyt. A „Carmen” későbbi előadásai viszont már hatalmas sikereket arattak, a mű pedig a közönség egyik nagy kedvence lett és a mai napig az egyik legismertebb és leggyakrabban játszott opera.

Élete

Georges Bizet 1838. október 25-én született Párizsban, az Auvergne bástyáról elnevezett utca 26. számú házában. Apja, Adolphe Amand Bizet, roueni származású fodrász és parókakészítő volt. Anyja, Aimée Delsarte Cambraiban született és egy ellenőrizhetetlen legenda alapján a nagy firenzei olasz festőtől, a cinquecento kiváló mesterétől, Andrea del Sartótól származtatta magát. Annyi bizonyos, hogy Aimée Delsarte muzsikus családból származott: nővére kiváló zongorista, fivére neves énektanár és karnagy volt, legifjabb fivére pedig énekes. Aimée maga is ügyesen zongorázott, és rendkívül művelt volt. Adolphe Amand Bizet-hez 1837-ben, családja szívós ellenzése ellenére ment férjhez.
Házasságuk első évében született egyetlen gyermekük, és az Alexandre César Léopold hangzatos neveket kapta. A keresztségben, amelyre bő másfél év után került sor, az ifjú Bizet Georges-nak nevezték el, és ezt használta utána egész életében annak ellenére, hogy az anyakönyvben más szerepelt. Adolphe Amand hamarosan felhagyott a parókakészítéssel, és énekórákat adott.
A kis Bizet így gyerekkorától zenei környezetben nevelkedett a párizsi Montmartre negyedben. Lelkesen figyelte anyja zongorajátékát, végighallgatta apja énekóráit. Amikor kellően felcseperedett, és elérte a zongorát, anyja leckéket adott neki. Hétéves korában nyilvánvalóvá vált a szülők számára, hogy fiuknak komoly zenei oktatást kell biztosítaniuk, ezért megpróbálkoztak a szigorú szabályokkal kormányzott zenei felsőoktatási intézményben, a Conservatoire-ban.

Betegség és házasság

1868 elején Bizet visszavonult La Vésinet-i birtokára. Júliusban ismét megbetegedett, megint előjöttek a torkát kínzó tályogok. Az egész nyarat betegen töltötte. Az év júniusában a Théâtre Italientől keresték meg egy szövegkönyvvel, hogy komponáljon zenét hozzá, de a Nagyopera is küldött két librettót, viszont egyik sem nyerte el tetszését. Kezébe került viszont a Világkiállítás alkalmából meghirdetett verseny díjnyertes librettója, két fiatal író, Louis Gallet és Edouard Blau munkája A thulei király serlege (La Coupe du Roi de Thulé). Nagy körültekintéssel látott munkához, vonzotta a cselekmény bonyolultsága és a benne rejlő természetfeletti elemek. Mikor már munkájával előrehaladott állapotba került, megpróbálta eladni azt. Próbálkozott a Nagyoperánál és a Théâtre Italiennél is, de hiába. Mivel a Carvalho vezette Théâtre Lirique egy évvel korábban csődbe ment, más lehetősége nem volt Párizsban. Barátai megpróbálták rábeszélni, hogy induljon a szöveg megzenésítésére kiírt pályázaton, de Bizet úgy érezte, hogy kinőtt már a pályázatokból, és inkább félretette művét.
1868 folyamán befejezte a Róma-szimfóniát. A végleges verziót 1868. február 28-án mutatták be a Napóleon Cirkuszban rendezett hangversenyén. A darabból a karmester kérésére kimaradt a Scherzo, amely korábban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az előadás kifogástalan volt, a fogadtatás a közönség és a sajtó soraiban egyaránt kedvező volt. Ebben az évben még néhány zongoraművet írt.
1869. május 31-én házasságot kötött Geneviève Halévyvel, egykori mesterének lányával. A mézesheteket egy Enghien melletti kis falucskában, Saint Gratienben töltötték Geneviève anyja fivérének, Hippolyte Rodrigues házában, aki nagy zenepártoló volt és Bizet-vel hamarosan mély, megértésen alapuló barátságot kötött. Az ifjú házaspár Párizsban, a Montmartre-on, a Rue Douai 22. szám alatti házban rendezte be otthonát. Házasságkötése után Bizet hozzálátott, hogy befejezze apósa félbemaradt operáját, a Noét. Az operát az új igazgató, Pasdeloup, megpróbálta megszerezni a Théâtre Lirique számára, azonban a premier időpontjának többszörös halogatása miatt végül a németországi Karlsruhében mutatták be.
1869 végén belefogott egy vígopera megírásába, Philippe Gille és ifj. Jaime szövegére, Clarissa Harlowe címmel. Néhány lapnyi vázlatnál azonban megtorpant. Ebben az évben írt még egy karművet Közeledik a halál (Le Mort s’avance) címmel.

Az utolsó hónapok

Utolsó hónapjaiban Bizet egészsége rohamosan romlott. Kínozták a torkában megjelenő tályogok, sőt ízületi- és szívbántalmakra is panaszkodott. Május végén úgy döntött, hogy Bougivalba utazik pihenni, útközben azonban megfázott. Június 1-jéről 2-ára virradóan heves szívroham gyötörte, az orvosok úgy értékelték, hogy állapota nem ad okot különösebb aggodalomra. Nem sokkal az orvosok távozása után Bizet belázasodott. Noha időközben javult a kedélyállapota, június 3-án este ismét szívrohama volt, és még az orvos megérkezése előtt elvesztette eszméletét. 1875. június 3-án, valamivel éjfél után halt meg reumás szívrohamban. 36 évet és 8 hónapot élt. Június 5-én temették a párizsi La Trinité templomból. A Père Lachaise temető felé tartó gyászmenet Chopin gyászindulójának akkordjaira indult el. A temetésen a megrázkódtatástól megbetegedett felesége nem vett részt. Több mint négyezer ember kísérte utolsó útjára.
A sors fintora, hogy négy hónappal halála után, a bécsi előadás elindította a Carment a világhír felé vezető úton, ami Bizet-t a leghíresebb opera-zeneszerzők soraiba emelte.

Johannes Brahms

Johannes Brahms (Hamburg, 1833. május 7. – Bécs, 1897. április 3.) német zeneszerző. A romantika korában élt, de tudatosan a bécsi klasszicista zenei formákhoz nyúlt vissza.

Élete

• Johannes Brahms, a 19. századbeli német zene kimagasló alkotója zenészcsaládból született Hamburgban, de élete legnagyobb részét Bécsben élte le. Kortársai kiváló pianistának ismerték el, és nem méltányolták eléggé alkotó munkásságát. Brahms tudatosan fordult szembe a romantikus zenei irányzattal, melyet formabontónak tartott, eszményeit a nagy klasszikusokban kereste. Ezért ellenfelei őt Liszt és Wagner, nemkülönben Schumann által megindított zenei reformmozgalmak ellenzőjének tekintették.
• Ma már történeti távlatból szemlélve Brahms működését, tisztán láthatjuk, hogy művészete költőiségének alapvonásaiban éppúgy vérbelien romantikus, mint Liszté, vagy Wagneré: romantikus mondanivalóját azonban klasszikus és kiegyensúlyozott formaművészetével fejezte ki.
• Valóban Brahms egész életművében azt a goethei egyetemességet kereste, amelyben egyensúlyba kerül a merészen egyéni mondanivaló a korszerű érzelemvilággal és nemes arányú építőművészettel. Brahms művészete ebben az értelemben tehát megtartó erő, a klasszikus formaideál továbbfejlesztése egy olyan korban, melyben az új mondanivaló gyakran zavarosan jelentkezik, s a tartalom és forma közötti egyensúly ingadozik.
• Brahms dallamvilága gyökereiben a német népművészetre támaszkodik, költészete végső értelemben saját érzelmeit visszhangozza, műveinek súlypontján szinte gyermeki egyszerűséggel és áhítattal népi hangot üt meg. Brahms nem klasszicizáló, hanem klasszikus művész.
• Brahmsot közeli kapcsolatok fűzték az akkori magyar zenei élethez. Több ízben hangversenyezett Pesten, Reményi Edével közösen tett koncertkörutakat, sok magyar barátja volt. Magyaros dallamokat jegyzett fel, és ezeket közismert és népszerű Magyar táncain kívül számos más művében is feldolgozta.

Fiatalkora, tanulmányai

Hamburgban született Johann Jakob Brahms második gyermekeként. 1840-ben zongoraórákat kezdett venni Wilhelm Cossel zongoratanárnál, aki három évvel később átengedte saját kiváló mesterének, Eduard Marxsennek. Rögtön megmutatkozott játékosi és alkotói tehetsége is. Tizenhárom éves korában a közeli dokknegyed bárjaiban játszik élelemért, meg némi bérért. A közönséges környezet egész életére nyomot hagyott benne.

Tizenhét éves korában megismerkedik Reményi Ede magyar hegedűművésszel. Reményi egyike volt azoknak, akiknek a szabadságharcban való részvételükért menekülniük kellett. Reményi Görgei Artúr hegedűse volt. Brahms Reményi Ede kísérője lett, 1852 elején közös hangversenykörútra is indultak. A körút során megismerkedik Joachim Józseffel, aki első hegedűsként a hannoveri királynál szolgált. Joachimnak nagyon tetszett Brahms zongorajátéka és zongorára írt esz-moll scherzoja, Liszt Ferencnek írt ajánlólevéllel látta el a fiatalembert.
Weimarban Liszt szívélyesen fogadta Reményit és Brahmsot. Liszt egy legenda szerint megsértődött Brahmsra, amiért nem méltatta eléggé h-moll szonátáját (elaludt rajta). Reményi, akinek egy ünnepelt zenész jóindulata sokat számított, megszakította az együttműködést Brahms-szal. Brahms nem térhetett vissza Hamburgba, ahol apja elvárta, hogy megálljon a saját lábán. Így történt, hogy Joachim és Brahms, a két fiatal zenész életre szóló barátságot kötött.
Brahms az ötvenes években alkotta meg első nagyobb szabású művét, az 1. (d-moll) zongoraversenyt, amelyet eredetileg két zongorára alkotott, ámde a mondanivaló súlya versenymű-formát követelt meg. A mű ősbemutatóján megbukott, mivel a közönség eleinte nem tudott mit kezdeni az alapvetően archaikus Brahms-stílussal, csak később fedezték fel a zene értékeit, s így a mű is csak idővel nyerte el a neki járó elismertséget.
A következő jelentős számú együttesre írt alkotás a Német rekviem volt, amelyen a komponista több mint egy évtizedig dolgozott, s amelyet 1868-ban mutattak be. A héttételes kompozícióban a főszerepet a kórus játssza, amely szólamaiban a legnemesebb német hagyományokra (Bach és Schütz) utal. Ahogyan a cím is mutatja, Brahms nem a hagyományos latin nyelvű gyászmise szövegét dolgozta fel, hanem zsoltárok és más vallásos szövegek lutheránus német fordítását.
Brahms a szimfónia műfajában csak igen későn kezdett el ténylegesen tevékenykedni, 1. szimfóniáját 1876-ra fejezte be. Habozásának oka valószínűleg az lehetett, hogy – ahogyan azt a szerző maga is bevallotta – sokáig nem voltak eredeti ötletei, s Beethoven lépteit hallotta a háta mögött. Ez egyébként a szerző rendkívüli önkritikáját is mutatja. Végül is négy opusszal gazdagította a műfajt a hamburgi muzsikus, s ezeket az utókor a Négy evangéliumként emlegeti. A 2. szimfónia az elsővel ellentétben igen rövid idő alatt készült el, szerzője 1876 nyarán kezdte írni, s decemberben már a bemutatót tartották. A mű romantikus szellemben idézi fel a Mozart-szimfóniák elbűvölően optimista szellemiségét, pasztorális nyugalma a súlyos kedélyállapotú Brahms kevés napfényes alkotása közé tartozik. A harmadikat 1883-ban fejezte be szerzője, amelyben folytatta a haydn-i-mozarti hagyományok felidézését, de a negyedik tételt már markáns, vérbeli romantikus tartalommal látta el. A 4. szimfónia 1884-85 során íródott. Az utókor szerint ez Brahms legértékesebb szimfóniája, benne ugyanazon német hagyományokat követte, amelyeket a Német rekviemben is felhasznált. Férfias pátosz és erő lengi át az egész alkotást. A hagyományokhoz való erőteljes kötődést mutatja, hogy a negyedik tétel variációs formában íródott Bach 150. kantátájának basszusszólamára, a barokk passacaglia jellegzetességeit hasznosítva.

Kodály Zoltán

Kodály Zoltán (Kecskemét, 1882. december 16. – Budapest, 1967. március 6.) zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja.

Élete

Kodály Zoltán 1882. december 16-án született Kecskeméten. Édesapja Kodály Frigyes (1853-1926) Kecskemét teherleadási pénztárnokaként, Szob, Galánta, majd Nagyszombat állomásfőnökeként tevékenykedett. Édesanyja Jalovetzky Paulina (1857-1935), egy lengyel származású vendéglős lánya volt.
A galántai népiskolában (1888-1892) és a nagyszombati érseki főgimnáziumban (1892-1900) végezte alsóbb tanulmányait. 1900. június 13-án jelesen érettségizett. Szeptemberben került Budapestre, a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–német szakára, valamint az Eötvös Kollégiumba. Az egyetem mellett beiratkozott az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia zeneszerző tanszakára is. Zeneszerzéstanára Hans Koessler volt. Az iskola hangversenyein bemutatták d-moll nyitányát (1898) és Esz-dúr trióját (1899). 1904 júniusában megkapta a zeneszerzői diplomát. Szeptemberben újból beiratkozott a Zeneakadémiára, önkéntes ismétlőként.
Doktori disszertációját a magyar népdal strófaszerkezetéről írta 1906-ban. Ugyanekkor ismerte meg Vikár Béla fonogramgyűjteményét, s ennek hatására döntötte el, hogy falura megy népdalokat gyűjteni. Kutatásai elején ismerkedett meg a hozzá hasonló utakon járó Bartók Bélával, ekkor vette kezdetét életre szóló barátságuk. 1906-ban Magyar népdalok címmel tíz-tíz népdalt adtak ki közösen zongora kísérettel ellátva. Október 22-én mutatták be diplomamunkáját, a Nyári estét. Ezután fél éves berlini és párizsi tanulmányútra indult. Itt ismerkedett meg Claude Debussy zenéjével. 1907-től a Zeneakadémia zeneelmélet-, 1908-tól a zeneszerzés tanárává nevezték ki.
1910. március 17-én, első szerzői estjén hangszeres kompozíciókkal állt a nagyközönség elé. Augusztus 3-án feleségül vette Sándor Emmát.
1909-1920 között kizárólag zongora- és zenekar-kíséretes dalokat, zongoraműveket és kamaradarabokat írt. Erre az időszakra esik például hegedű-gordonka Szonátája (1914), vagy gordonkára írt Szólószonátája (1915). Vokális alkotásaiban mindenekelőtt a magyar dalkultúra megteremtésére törekedett. Nem véletlen, hogy egyik dalsorozatának a Megkésett melódiák címet adta. Kodály ugyanis a magyar klasszikus költők: Arany János, Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Balassi Bálint verseire írott műveivel próbálta pótolni azt a dalkultúrát, amely még a költők életében nem létezett. De a kortárs irodalom is felkeltette érdeklődését: Ady Endre verseit éppúgy megzenésítette, mint barátja, Balázs Béla vagy Móricz Zsigmond alkotásait. Mindezek mellett a dalainak köszönhetjük a nyelv hajlamaihoz alkalmazkodó prozódia megszületését is.
Az I. világháború kitörése nemcsak műveinek nyugat-európai terjedését akadályozta meg, hanem a falusi gyűjtések folytatását is. Kodály ezért ismeretterjesztő és tudományos közleményeket írt az Ethnographia és a Zenei Szemle című folyóiratok számára. 1919-ben Zeneakadémia, új nevén a Zeneművészeti Főiskola aligazgatójává nevezték ki. Bartók társaságában tagjai lehettek a Reinitz Béla vezette zenei direktóriumnak. 1920-1923 között nem írt új műveket. 1923-ban, két hónap alatt készítette el Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulójára megrendelt Psalmus Hungaricust. Kodály pillanatok alatt Magyarország vezető zeneszerzőjévé vált. Munkásságát 1930-ban Corvin-koszorú kitüntetéssel ismerték el.
Kecskeméti Vég Mihály szövegére komponált magyar zsoltár nemcsak a közvélemény nagyobb részét állította Kodály mellé, de a tanítványok seregét is vonzotta. Kodály szellemi támogatásával és az ő népnevelő-népművelő eszméinek jegyében hozta létre a harmincas évek közepén a Magyar Kórus és az Énekszó című folyóiratot. Mindkettő a katolikus egyházzene megreformálására, valamint a zenei nevelés színvonalának emelésére vállalkozott. Kodály úgy döntött, hogy ezentúl gyermekkarok számára komponál műveket. A Háry János daljáték (1925-27), a Marosszéki táncok (1930), a Galántai táncok (1933). A Psalmus Társaságban már Európa és Amerika hangversenytermeibe is eljutott. A Felszállott a páva (1938-39) és a Concerto (1934) eleve külföldi megrendelésre készült: előbbi az amsterdami Concertgebouw, utóbbi a Chicagói Filharmonikusok ötven éves jubileumára.
A harmincas években a nagyzenekari alkotások mellett Kodály álma is valóra válhatott: a népdal megszólalt a hangversenypódiumon és az Operaházban. 1925-ben induló dalestjein számos népdalfeldolgozása hangzott fel a Magyar népzene sorozatának tíz-tíz kötetéből, s ebben jelentős szerepet vállalt néhány kitűnő magyar énekművész.
A nagy változást a Székely fonó hozta, amelynek zenei anyaga már kizárólag népdalra épül. Későbbi kórusaiban Kodály újból a magyar költészethez fordult. A magyarság néprajza számára 1937-ben megírta A magyar népzene című népzene-történeti összefoglalását. Kodály arra is rávilágított, hogy zenetörténeti emlékek hiányában a magyar zenetörténeti kutatás legfontosabb segédtudománya a zenei néprajz, és ezzel Magyarországon is meghonosított egy új diszciplínát, az összehasonlító népzenetudományt.
A Kodály-írások új témája a zenei nevelés, amelyet ő „zenei belmissziónak” tekintett. Felszólalt a magyar karének ügyében (1937), s felvettette az óvodai zeneoktatás ötletét is (Zene az óvodában, 1941). E munkával párhuzamosan számos pedagógiai művet tett az iskolások asztalára: elsőként a kétszólamú éneklésbe bevezető Bicinia Hungarica (négy kötet, 1937-1942) látott napvilágot. A harmincas-negyvenes évek fordulóján Kodály terve: az általános iskolai énekoktatás színvonalának emelése, a kormányzat és a főváros részéről is támogatást kapott. 1938-ban harminckét vezető értelmiségi társaságban, a Pesti Napló hasábjain tiltakozott a zsidótörvények ellen. 1940-ben Norvégia német megszállása feletti döbbenet hatására zenésítette meg Weöres Sándor versét, a Norvég leányokat. Forradalmi Petőfi-kórusai (Csatadal, Rabhazának fiai, Isten csodája) pedig a magyar kulturális és nemzeti függetlenség eszméjét hirdette egy olyan korban, amely egyre inkább kiszolgáltatta magát az elnyomó német hatalmaknak.
1942-ben nyugalomba vonult, de folytatta a népzene tantárgy oktatását a Zeneakadémián; a kormány a Magyar Érdemrend középkeresztjével tüntette ki. A Magyar Dalegyesületek Országos Szövetsége az 1942-es évet Kodály-évvé nyilvánította. 1943-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1945-ben rendes tagjává választotta, 1946-1949 között igazgatója volt. 1944-ben és 1945-ben zsidókat próbált menekíteni. 1944-45 fordulóján végül Kodály is egy budapesti zárda pincéjébe kényszerült- itt keletkezett békéért könyörgő zenekarra, orgonára és kórusra komponált miséje a Missa brevis, (ennek 1942-ben már galyatetői pihenése alatt elkészült orgonaszóló-változata az Organoedia, amelyet az ostrom alatt orgona-kórus ill. zenekar-kórus faktúrát adott) amely végül az 1945 februári ostrom utáni főváros első bemutatójaként 1945. február 11-én mutattak be az Operaház ruhatárában.
Feleségének halála után (1958. november 22.), 1959. december 18-án házasságot kötött a fiatal Péczely Saroltával.
A II. világháborút követően Kodály meghatározó szerepet vállalt az ország szellemi újjáépítésében. Számos közéleti feladatot kapott: a Magyar Művészeti Tanács és Zeneművészek Szabad Szervezetének elnökévé, valamint nemzetgyűlési képviselőjévé választották, s kinevezték a Zeneművészeti Főiskola igazgatósági tanácsának elnökévé. 1947-ben, a Szovjetunióban, 1948-ban és 1949-ben pedig újból Nyugat-Európában járt, 1965-ben két hónapot töltött Amerikában. Népzenei, zenepedagógiai konferenciákon vett részt, és nemzetközi kitüntetésekben részesült. Háromszor kapott Kossuth-díjat (1948, 1951, 1957). Kodály Zoltán 1967. március 6-án, reggel ¾ 6-kor, szívroham következtében hunyt el Budapesten.

Zenepedagógiai munkássága

Legyen a zene mindenkié! – Kodály Zoltán	”

Kodály Zoltán zenei nevelési koncepciója ma a magyar zenei köznevelés alapját jelenti, jelentős szerepe van a szakoktatásban is. Ezek az alapelvek fokozatosan alakultak ki, fogalmazódtak meg és mentek át a gyakorlatba, azután, hogy a zeneszerző figyelme 1925 táján a zenepedagógia felé fordult.
Elgondolása szerint a jó zenész kellékei négy pontban foglalhatók össze: 1. kiművelt hallás, 2. kiművelt értelem, 3. kiművelt szív, 4. kiművelt kéz. Mind a négynek párhuzamosan kell fejlődnie, állandó egyensúlyban. Mihelyt egyik elmarad vagy előreszalad, baj van. … Az első két pontra a szolfézs és a vele kapcsolt, összefonódott összhangzattan és formatan tanít. Szükséges kiegészítés: mennél sokoldalúbb gyakorlati zenei tevékenység: kamarazene, karéneklés nélkül senkiből sem lesz jó zenész^.

Liszt Ferenc

Liszt Ferenc (németül Franz Liszt) (Doborján, 1811. október 22. – Bayreuth, 1886. július 31.) a 19. század egyik legjelentősebb romantikus zeneszerzője, minden idők egyik legnagyobb zongoraművésze.
Apja, Liszt Ádám, az Esterházy herceg uradalomi hivatalnoka  korán felismerte fiának kivételes zenei tehetségét és minden lehetőséget megragadott kibontakoztatására. Liszt kilenc éves korában már nyilvánosság előtt zongorázott Sopronban és Pozsonyban, majd hamarosan műpártoló főurak támogatásával Bécsben folytathatta tanulmányait Czerny és Salieri tanítványaként. 1822 december 1-jén mutatkozott be az osztrák fővárosban. Nagy feltűnést keltő első bécsi koncertjén az akkor 11 éves művészre még Beethoven is felfigyelt. Itt jelent meg nyomtatásban első műve, variációi ugyanarra a Diabelli-témára (keringőre), amelyekre Beethoven híres zongoraművét írta. Az ifjú Liszt bécsi szereplését követően négy nagysikerű pesti, illetve budai koncertje után 1823 őszén atyjával Franciaországba utazott és az európai művészeti élet központjába, Párizsba költözött.
Felvételét a párizsi Conservatoire-ba Cherubini, az intézmény vezetője gátolta meg, így Bécsben maradt ahol zeneelméletet és ellenpontot tanult magánúton, közben hangversenykörútra indult. Londoni bemutatkozását számos újabb meghívás követte Franciaországba, Svájcba, majd ismét Angliába. Műsorán többnyire a népszerű operákra írt ábrándok, parafrázisok szerepeltek. 1827-ben egy időre a francia fővárosban telepedett le, ahol a társasági élet ünnepelt hőse lett, tehetségének köszönhetően. Itt ismerkedett meg Chopinnal, akitől eltanulta a zongorajáték árnyalatait, valamint Berliozzal, akitől a zenekari nyelvet és a programzene új vívmányait sajátította el. Az 1830-as évek végén újabb hangversenykörutakra indult, bejárta egész Európát, Portugáliától Oroszországig. 1835-ben a genfi konzervatórium tanára lett. Az 1838-as pesti árvízkatasztrófa károsultjait Bécsben rendezett hangversenyeinek jövedelmével támogatta. Ugyanilyen bőkezűen járult hozzá néhány évvel később a bonni Beethoven-emlékmű létrehozásához. Az oroszországi hangversenykörutak során megismerkedett a orosz komponisták művészetével és szerelmével, Carolyne von Wittgenstein hercegnővel, aki a későbbiekben közreműködött irodalmi munkásságában. A negyvenes évek elején Weimarban az udvari színház karmestere lett, itt népszerűsítette és vezényelte kortársainak műveit, valamint tanította a kontinens minden sarkából érkező pályakezdő muzsikusokat és komponistákat. Liszt élete utolsó évtizedeit Weimar, Róma és Budapest között osztotta meg. A budapesti Zeneakadémia első éveiben készséggel segítette a magyar zenekultúra újonnan kialakuló központját és vállalta, hogy az év néhány hónapjában itt tanítson.
Liszt rendkívül termékeny zeneszerző volt. Műveinek nagy részét zongorára komponálta, és ezek zömének eljátszásához rendkívüli technikai tudás szükséges. Alkotásainak viszonylagos ismeretlensége azzal magyarázható, hogy Liszt rengeteg darabot komponált: mintegy 400 eredeti művének zöme virtuóz zongoramű, szimfónia, szimfonikus költemény, mise. Összesen kb. 1400 művet komponált (beleszámolva eredeti műveit, átiratait, stb.), mellyel minden idők egyik legtermékenyebb zeneszerzője. A programzene lelkes támogatója volt. Zenei átiratokkal is foglalkozott és legbonyolultabb zenekari művekkel is megbirkózott, mint például Beethoven szimfóniái. Zongoraművei a világ minden részén elmaradhatatlan elemei a koncertprogramoknak. Zenei munkássága mellett Liszt rengeteg esszét írt különböző témákról: zeneszerzők társadalmi helyzete, műelemzések, stb.

Élete

Liszt Ferenc nemzetiségét számos életrajzi tanulmány tárgyalja. Míg a legtöbb életrajzi mű azt boncolgatja, hogy Liszt német vagy magyar nemzetiségű volt-e, olyan tanulmányokkal is találkozhatunk, amelyek azt állítják, hogy Liszt valójában szlovák nemzetiségű volt. A zeneszerző nemzetiségének hovatartozása csak 1918. után lett vita tárgya, 1918. előtt Lina Ramann három kötetes életrajza teljesen elfogadottnak számított. Ramann állítása szerint: Liszt „Apja magyar volt, anyja osztrák”.
Liszt nemzeti hovatartozása a trianoni békeszerződés után vált igazán viták tárgyává. Ekkor lett Doborján Ausztria része, nem sokkal ezután került Liszt szülőházára a német nyelvű emléktábla is. Ezt követően, 1931-ben Peter Raabe megjelentetett egy kétkötetes Liszt életrajzot Liszt Ferenc címmel, amelyben kijelentette, hogy a zeneszerző német eredete nem bizonyított. A nemzetiszocialista időszak (1933-1945) német szerzői mind Liszt Ferenc német származását hangsúlyozták. A vita a Liszt-emlékévben, 1936-ban csúcsosodott ki: számtalan cikk és tanulmány jelent meg, könyveket is írtak róla. Ekkor történtek az első tudományos próbálkozások is: anyakönyvi kivonatok tanulmányozása, családfák felállítása. Bár a kutatók ugyanazokat az iratokat vizsgálták, az eredmények ellentmondásosak voltak. Ennek oka a kutatók politikai pártállásával magyarázható.
Liszt Ferenc 1811. október 22-én született az akkoriban a Magyar Királysághoz tartozó, Sopron megyében található Doborján nevű faluban (a falu ma Ausztria része). Születése másnapján keresztelték meg a római katolikus plébánián, Lókon.
Liszt tanulmányait Doborjánban kezdte, a helyi elemi iskolában. A falu iskolájában 6 és 12 év közötti gyerekek tanultak, mindannyiuk tanítója Johann Rohrer (1783-1868) iskolamester, kántor és jegyző volt. Vallásoktatással Stefanis atya foglalkozott. Liszt öt osztályt végzett el (1817-1821), mert a család 1822. május 8-án Bécsbe költözött. A tanítás kizárólag német nyelven folyt, mivel Rohrer csak ezt a nyelvet beszélte.

A csodagyerek Bécsben

A Liszt család egy külvárosban, Mariahilfben a Zöld Sünhöz nevű fogadóban (Stiftgasse 92.) az első emeleten bérelt szobát. A család kiadásai jóval nagyobbak voltak, mint amit megengedhettek maguknak, így Liszt Ádám történelem- és latinórákat adott, majd újra Esterházy grófhoz fordult. 1822. június 12-én írt levélben télire egy belvárosi lakást kért a hercegtől, ugyanis a zene és nyelvtanárok mind a Belvárosban laktak. Ugyanebben a levélben egy utolsó anyagi támogatást is kért, kérvényét azonban elutasították. A család anyagi problémáit azonban megoldották a csodagyerek egyre gyakoribb fellépései, míg 1822. október 17-én sikerült beköltözniük a Belvárosba (Kruger utca 1014. 2. emelet).
A fiatal Liszt Bécsben Czernytől kapott zongoraleckéket, Antonio Salieri tanította zeneelméletre, ugyanakkor angolul és franciául is tanult. Czerny másfél évig nem volt hajlandó pénzt elfogadni a leckékért, később a következőket írta az emlékirataiba:„ Soha nem volt ilyen buzgó, zseniális és szorgalmas tanítványom”. Salieri ugyancsak ingyen oktatta az ifjú Lisztet, ugyanakkor zseniális kottaolvasó képességének köszönhetően gyakran alkalmazta őt zongorakísérőnek énekelni tanuló tanítványai mellett.
1820 körül Anton Diabelli kiadó felhívást intézett a kor zeneszerzőihez, hogy írjanak egy változatot egy bizonyos keringőre. Az ismertebb zeneszerzők, akik teljesítették a felhívást Franz Schubert, Carl Czerny, Johann Nepomuk Hummel, Ignaz Moscheles és Liszt voltak. Liszt egyperces zongoraművet adott be. A műveket 1824-ben nyomtatásban megjelentették, köztük a 11 éves zeneszerző darabját is. Ez volt Liszt első nyomtatásban megjelent szerzeménye.
Liszt Ferenc első bécsi nyilvános fellépése 1822. december 1-jén volt a Városháza termében. Ezen a fellépésen Liszt Hummel a-moll zongoraversenyét játszotta, majd a közönség által megadott témákra rögtönzött. A bécsi tartózkodás legjelentősebb fellépése azonban az 1823. április 13-án délelőtt tartott koncert volt a Vigadó kistermében. Liszt zenei pályafutását általában ettől a koncerttől szokás számítani.
Pesti koncertek
1823. áprilisának végén Liszt Ádám Pestre utazott, hogy fiát magyar honfitársainak is bemutassa. Az első, 1823. május 1-jei koncertre Liszt Ádám a következő plakátot nyomtatta:

Tiszteletreméltó közönség!

Magyar vagyok és nem ismerek nagyobb boldogságot, mint azt, hogy neveltetésem és taníttatásom első gyümölcseit Franciaországba és Angliába utaztatásom előtt ragaszkodásom és hálám jeléül drága hazámnak bemutathassam.

Az első koncert a Hét fejedelemhez nevű fogadó nagytermében volt. Liszt Ignaz Moscheles zongorára és zenekarra írt darabját játszotta. A koncert nagy sikert aratott, másnap több újság is elismerően írt a fiatal zongoristáról. A pesti utazás során hallott a gyermek Liszt először magyar verbunkost. Pesti tartózkodása alatt fellépett még a Királyi Városi Színház 1823. május 10-i és 17-i koncertjén, majd 19-én egy zenei rendezvényen vett részt. Végül 1823. május 24-én a fent említett színházban búcsúkoncertet adott majd apjával együtt elutaztak Párizsba.

A csodagyerek Párizsban

A Liszt család 1823. december 11-én érkezett Párizsba. Liszt Ádám családja számára a Hotel d’Angleterre-ben, a Rue du Mail 10. szám alatt bérelt négy szobát, a híres Érard zongorakészítővel szemben. December 12-én kérte fia felvételét a híres párizsi konzervatóriumba, ott azonban azzal az indokkal utasították el, hogy külföldieket nem vehetnek fel. Liszt Ferenc tanulmányait magántanárok segítségével folytatta. Első tanítója Ferdinando Paër (1771-1839) olasz operaszerző és karmester volt, aki zeneszerzésre tanította. A leckék mellett, az ifjú Liszt estélyeken lépett fel, ahol némi pénzt kereshetett családja számára. Ugyanakkor Liszt Ádám és Sébastien Érard között baráti viszony szövődött, így történt, hogy az Érard család anyagilag támogatta az ifjú virtuózt, segítettek a körutak megszervezésében, viszonzásként Liszt Ferenc reklámozta a céget.
Az első párizsi újságcikk az ifjú Lisztről 1823. december 22-én jelent meg a L’Etoile nevű újságban. Az első nyilvános koncert 1824. március 7-én volt az olasz operában. A koncert nagy sikerrel zajlott le, Lisztet mint egy újjászületett Mozartot ünnepelték. A koncertet 1824. április 12-én megismételték. A sikerek láttán Paër arra biztatta tanítványát, hogy komponáljon operát. Végül az akkor 12 éves Liszt egy francia librettóra komponált zenét. Az egyfelvonásos opera címe Don Sanche ou Le Chateau d’amour (Don Sanche avagy a szerelem kastélya). Az ősbemutató 1825. október 17-én volt.
1824. elején Liszt Ádám három hónapos turnéra vitte a fiát Londonba. Itt két nyilvános koncertet adott és számos estélyen lépett fel. Az angliai utazás csúcspontja a windsori kastélyban IV. György brit király előtt 1824. június 27-én adott magánkoncert volt. A turnét 1824. augusztus 2-án és 4-én a manchesteri Királyi színházban adott koncerttel zárta. Miután Angliából visszatértek, Liszt Ádám és fia – a zeneszerző anyja időközben visszaköltözött Ausztriába – a párizsi Hotel de Strasbourgba költözött. Az ifjú Liszt egészen 1825. májusáig nem lépett fel sehol, idejét kizárólag a zeneszerzésnek és a gyakorlásnak szentelhette, ugyanakkor gyakran ment operába is. Májusban újabb angliai turné következett, amely kb. egy hónapig tartott.
1826. január elején a fiatal Liszt hat hónapos koncertkörútra indult apjával Dél-Franciaországba. A körút végén, júniusban visszatértek Párizsba, ahol egészen decemberig zeneelméletet és kontrapunktot tanult egy cseh származású zeneteoretikus-zeneszerzőnél, Antonin Reichánál. Miután tanulmányait befejezte, ismét koncertkörútra ment – ezúttal Svájcba. Ekkoriban történt, hogy a tizenöt és fél éves Liszt lelki válságba került. Vallásos tárgyú könyveket olvasott, végül pedig közölte az apjával, hogy pap szeretne lenni. Liszt Ádám, aki fiatalkorában maga is két évet töltött papi szemináriumban, meggyőzte a fiát, hogy „te a művészeté vagy, nem az egyházé”. Ezt követően egy újabb angliai körút következett, majd 1827. augusztusában pihenni mentek a franciaországi Boulogne-sur-Merbe. Itt történt, hogy Liszt Ádámnál „gastritis okozta lázat” állapítottak meg. Néhány nappal később, ötvenegy éves korában, 1827. augusztus 28-án meghalt. Boulogne-ban temették el. A temetés után Liszt Ferenc visszatért Párizsba, ahol ráfizetéssel eladta az Érard-féle zongoráját. Szeptemberben az anyja ismét Párizsba költözött, hogy fia mellett legyen. Ezzel lezárult Liszt életének első, fontos fejezete.

Vándorévek

Mikor Liszt és d’Agoult 1835 márciusában újra találkoztak, a grófnő teherbe esett. A szerelmespárnak menekülnie kellett Párizsból, hogy elkerüljék az előre látható botrányt. Egy időre Genfben telepedtek le. Liszt csupán édesanyját és Lamennais abbét tájékoztatta tervükről. A grófnő 1835. május 26-án búcsúlevelet írt a férjének, ugyanakkor kérte az akkor Frankfurtban tartózkodó anyját, hogy találkozzanak Bázelban, neki személyesen szerette volna elmondani a titkát. Végül azonban írt egy hosszú levelet és becsúsztatta szállodai szobájának ajtaja alatt. Liszt és a grófnő, Marie 1835. június 14-ig Bázelban tartózkodott. Innen a Rajna-vízeséshez utaztak Schaffhausenben, majd onnan a Bodeni-tóhoz. Július 19-én, egy hosszú körutazás után, amely során számos várost és fürdőhelyet végiglátogattak, Genfbe utaztak. Bár a grófnő nagyon gazdag volt, vagyona fölött anyja rendelkezett, hozományát pedig a férje kezelte. Közös megegyezés alapján a férj, Charles D’Agoult 20 ezer frankos évi járadékot adott a feleségének a szökése után.
A szerelmespár Genfben a Rue Tabazan 1. szám alatt bérelt lakást. A következő hónapokban Liszt zongoraórákat és kisebb koncerteket adott, és az 1835/36-os tanévben a téli szemeszter idején előadásokat hallgatott az egyetemen. 1835. novemberétől az akkor nyílt genfi konzervatóriumban tanított. A félév végén Lisztet tiszteletbeli professzorrá nevezték ki. „Osztálykönyve” máig a genfi konzervatórium tulajdonában van. 1835. december 6-án megjelent Liszt első „Egy zenei baccalaureus útilevele” George Sandnak címezve a Gazette Musicale lapjában, Párizsban. Liszt első genfi hónapjairól tudósított. 1835. december 18-án született meg a grófnő és Liszt első közös gyermeke, Blandine. A gyerek anyakönyvében az anya adatai meg lettek hamisítva, sőt a genfi cím sem volt valódi. 1836. októberében Liszték visszatértek Párizsba, a kislány a Genf melletti Etrambiére-ben maradt egy református pásztor családjánál. Blandine 1839. januárjáig nevelkedett itt.
1836. április 22-én Liszt Lyonba utazott, ahol három hangversenyt rendezett saját számlájára. A nyarat a Salève hegy lábánál töltötte Marie-val, majd Monnetierbe utaztak. Ősszel visszatértek Genfbe, ahol egy hónapon keresztül vendégül látták a Sand családot. Egyik este Liszt eljátszotta új rondóját, az El Contrabandista címűt, ennek a zenének a hatására írta Sand romantikus novelláját Le Contrabanditer címmel. Októberben Liszt és Marie Párizsba utazott, ahol a Hotel France-ban béreltek lakást és egy nagy szalont. Ebben a szalonban ismerkedett össze George Sand és Frédéric Chopin. Liszt koncerteket adott Párizsban, itt ismerkedett meg Sigismund Thalberg híres zongoristával, akivel 1837-ben zongora-párbajt vívott. A párbajra egy Belgiojoso nevű hercegnő palotájában került sor 1837. március 31-én. Thalberg a Rossini műve hatására szerzett Mózes-fantáziát játszotta, Liszt pedig a Pacini után szerzett Niobé-fantáziát. A közönség mindkét előadást nagy lelkesedéssel fogadta. Jules Janin zenekritikus, aki a hangversenyről tudósított, megállapította, hogy két ragyogó győztes volt, és egy legyőzött sem. Egy jelenlevő hölgy megjegyezte „Thalberg az első, Liszt az egyetlen zongoraművész a világon”.
Liszt és d’Agoult grófnő 1837. május 4-én hosszabb időre Nohantba utazott, George Sand birtokára. Liszt komponálással, Beethoven szimfóniáinak zongoraátirataival töltötte az időt, és Schubert néhány dalának a feldolgozásán munkálkodott. Néhány héttel megérkezésük után Marie és George Sand összevesztek, Liszték Lyonba utaztak. Itt Liszt segélykoncertet adott a munkásfelkelés áldozatainak a javára. A következő hónapokban, több városban is megfordultak, majd 1837. augusztus 17-én Bavenoba utaztak, ahonnan egy koncertekkel egybekötött itáliai körutazásra indultak. 1837. december 24-én megszületett Liszt és Marie második gyermeke, Cosima, akit születése után átadtak egy dajkának. Mikor Liszt értesült az 1838. márciusi pesti árvízről, elhatározta, hogy Bécsbe utazik és koncertet ad az árvíz károsultjai javára. Bécsben összesen nyolc koncertet adott, melyeknek a bevételeiből 25 ezer forintot utalt át az árvíz áldozatainak, ezután visszautazott Olaszországba, és folytatta elkezdett koncert-körútját. Időközben első gyermekük, Blandine betöltötte harmadik életévét, így szülei magukhoz vették. 1839. május 9-én megszületett Liszték harmadik gyermeke, Daniel Liszt, akit testvéreihez hasonlóan átadtak egy dajkának. A szülés után Marie fürdőkúrára ment Luccába, itt döntötték el, hogy Marie visszatér Párizsba, Liszt pedig több hónapig tartó hangversenykörútra indul. Az elválás előtt egy Pisához közeli halászfaluba, San Rossorébe költöztek egy nyaralóba. Októberben visszatértek Párizsba, útközben azonban magukhoz vették második lányukat, Cosimát. Párizsban Marie lakást bérelt, a két kislányt pedig Liszt anyjához költöztették. Liszt – ezúttal egyedül – elindult először Velencébe, innen Triesztbe majd végül Bécsbe, ahol 1839. november 15-én megkezdte virtuóz karrierjét.

 

 

 

Ludwig van Beethoven

Ludwig van Beethoven (Bonn, 1770. december 16. – Bécs, 1827. március 26.) német zeneszerző.
Joseph Haydn és Wolfgang Amadeus Mozart mellett őt tartják a bécsi klasszicizmus harmadik nagy alakjának. Ugyanakkor zenéje a romantika jegyeit is magán viseli. Beethoven jelentősége azon is lemérhető, mennyire meghatározta a későbbi zenetörténet számos alakjának pályáját.

Élete

Beethoven apai ősei földművesek és iparosok voltak, akik a 18. század első feléig Flandria Mecheln városában éltek. A nagyapa, akit szintén Ludwig van Beethovennek hívtak, karnagy és basszista volt előbb Leuvenben, ezután Liège-ben, majd Bonnban. Fia, Johann van Beethoven ifjúkorában tenoristaként a bonni választófejedelem udvarában énekelt. 27 éves korában feleségül vett egy 21 éves ifjú özvegyasszonyt, Maria Magdalena Keverichet, egy Ehrenbreitsteinban élő választófejedelmi szakács leányát. Első férje egy trieri udvari inas volt, akitől egy fiatalon elhunyt fia született. A Beethoven-Keverich házaspárnak öt fia és két leánya született: Ludwig Maria (*/† 1769), Ludwig (1770–1827) – a zeneszerző –, Kasper Anton Carl (1774–1815), Nicolas Johann (1776–1848), Anna Maria Franzisca (*/† 1779), Franz Georg (1781–17) és Maria Margarita Josepha (1786–1787).

Fiatal kora, tanulmányai

Ludwig van Beethoven 1770-ben született a németországi Bonnban. A közelmúltig számos helyen december 16-a szerepel Beethoven születésének napjaként: csak annyi ismert, hogy december 17-én keresztelték meg. Akkoriban a gyermekeket születésük után egy nappal keresztelték meg.
Beethoven első zenetanára iszákos apja volt, közepes tehetségű udvari muzsikus, aki gyakran verte fiát, és Mozartékhoz hasonlóan megpróbált belőle csodagyereket nevelni, sikertelenül. Ennek ellenére a családnak valójában már egészen fiatalon Beethoven volt az eltartója. A fiú tehetségét mások hamar felfedezték. 1780 körül Christian Gottlob Neefe vette kezébe zenei nevelését, mialatt a választóherceg anyagi támogatásában részesült. Tizenkét éves korától többször helyettesítette mesterét a templomban orgonán, koncerteket is adott, valamint zongoradarabokat komponált.1787-ben Mozarthoz akart menni tanulni, Bécsbe is utazott, de váratlan esemény történt: 17 éves korában elvesztette édesanyját, hazatért, és évekig egyedül nevelte két öccsét. Emiatt „lekéste” az alkalmat, mivel Mozart 1791-ben meghalt.
1792-ben Waldstein gróf támogatásának köszönhetően Bécsbe költözött, ahol Joseph Haydnnál szándékozott tanulni, de mivel neki nem volt elég ideje Beethovennel foglalkozni, Johann Albrechtsberger gondjaira bízta. Salierinél nyolc esztendeig tanult. 1795 márciusában lépett fel első ízben a bécsi nyilvánosság előtt, B-dúr zongoraversenyének előadásával. Ezt a fellépést azután újabbak követik, és hamarosan kiadója és pártfogója is akad. Hamar népszerű lett zongoravirtuózként, és – jóval lassabban ugyan – zeneszerzőként.

Életének háttere

Beethoven személyes élete problémákkal teli. Fiatalon, már 25 éves kora körül a siketség első jeleit észleli, amelynek hatására időnként az öngyilkosság gondolatával is foglalkozik. A századforduló környékén születtek legsötétebb művei, ekkor vált számára világossá, hogy a halláskárosodása visszafordíthatatlan folyamat. 1819-re teljesen megsiketül. Képzeljük el, milyen tragédia ez egy zongoraművész – zeneszerző életében! Süketsége zárkózottá tette, csak társalgási füzeteinek segítségével tudott érintkezni a külvilággal. Hihetetlen belső hallása volt, csak ez tette lehetővé, hogy ne hagyja abba a komponálást. Elérhetetlen (házas vagy arisztokrata) hölgyekhez vonzódott, akiket eszményített (például Brunswick Josephine). A társadalmi különbségek, az emberek esetleges elítélése gátolta, sosem házasodott meg. Zenéjében gyakran életének visszhangját vélik felfedezni, ami győzelemmel véget érő küzdelmekkel tarkított. Életének személyes problémái fölött a mesterműveinek megalkotásával aratott diadalt.

Korai alkotói korszaka

A korai időszakában a nagy elődök, Haydn és Mozart hatása érezhető. Mindkét szerzőt ismerte személyesen, időben közel is állt hozzájuk, de munkássága a zene történetének új korszakát jelenti. Ez részben a megváltozott történelmi helyzet, részben a maga új helyzetének következménye, amelyet kora társadalmában mint „szabad művész” kivívott. De mindez mégiscsak külső kerete annak az egyéniségnek, amely művészként és emberként egyformán nagy volt. Alkotóművészete viszonylag lassan fejlődött ki: csaknem huszonöt esztendős volt, amikor első olyan műveit kiadja, amelyeket már opusz-számmal jelöl. Ez idő alatt született az I. és a II. szimfónia, az első hat vonósnégyes, az első három zongoraverseny, az első húsz zongoraszonáta (az op. 31-gyel bezárólag), köztük az ismert Patetikus és Holdfény.

Középső alkotó korszak

A középső alkotói korszak röviddel Beethoven süketséggel kapcsolatos válsága után kezdődött. E korszakot hatalmas erejű művek jelzik, melyek tele vannak hősiességgel és küzdelemmel; köztük találjuk az Egmont-nyitányt, hat szimfóniát (III–VIII), az utolsó három zongoraversenyt és öt vonósnégyest (7–11), további hét zongoraszonátát, köztük a Waldsteint és az Appassionátát, továbbá Beethoven egyetlen hegedűversenyét és operáját, a Fideliót.

Késői alkotói korszak

1816 körül kezdődött késői korszaka, ami egészen haláláig, 1827-ig tartott. A késői darabokat mély intellektualitás, intenzív és személyes kifejezés és a formákkal történő kísérletezés jellemzi (például a cisz-moll vonósnégyes hét tételből áll, míg a leghíresebb IX. szimfóniájának utolsó tételében a zenekar mellett a kórusnak is szerepet ad). Ekkoriban komponálta többek között a Missa Solemnist, az utolsó hat vonósnégyest és az utolsó öt zongoraszonátát.
Életének utolsó évéből a következő művek maradtak ránk: egy vonósötös megkezdett vázlatának zongorakivonata (a mester halála után jelent meg); a X. szimfónia néhány vázlata; két kánon („Es muss sein” és „Wir irren allesamt, nur jeder irret anders”), két vonósnégyes (op. 131 és 135) és az előző évben befejezett B-dúr vonósnégyes (op. 130) fináléja.

A romantikus Beethoven?

Folyamatos vita tárgyát képezi, hogy vajon Beethoven klasszicista vagy romantikus zeneszerző volt-e. Mivel a romantika szó, illetve a romantika korszak meghatározása tudományról tudományra változik, Beethoven hovatartozását összefüggésében kell vizsgálni.
Ha a romantikus mozgalmat esztétikai korszaknak tekintjük úgy az irodalomban, mint általában a művészetekben, akkor Beethoven pontosan az első felének derekán foglal helyet olyan irodalmi romantikusok között, mint Goethe és Schiller (akiknek a szövegeiből ő is és az egyértelműen romantikus Franz Schubert merített dalaihoz) német illetve Percy Shelley angol költők. Olyan kortársak, mint például Spohr és E.T.A. Hoffman szintén romantikusnak nevezték. Gyakran őt tartják az első dalciklus komponistájának, nagy hatással volt rá a népi kifejezésmód, ami jól látszik például Robert Burns munkáinak felhasználásában. Egy tucat ilyen verset (és népdalt) zenésített meg énekhangra, zongorára, hegedűre.
Másrészről viszont, ha a zenetudomány alapján vizsgálódunk, amely szerint a romantikus zene később alakult ki, a kérdés még inkább vitatott. Néhány tudós szerint Beethoven nem romantikus, mások szerint átmeneti alak, vagy a romantika közvetlen előfutára, a romantika „feltalálója”; megint mások számára ő a prototípusa, vagy talán inkább őstípusa a regébe illő, hősies zsenialitással és egyéniséggel megáldott romantikus zeneszerzőnek. A tudomány számtalanszor elmozdította a romantika határát jelölő jelzőbóját, és ez továbbra is heves vita tárgya, köszönhetően Beethoven nagyhatású munkásságának. Azoknak, akiknek a felvilágosodás az újszerűség alapját jelenti, Beethoven egyértelműen klasszicista, míg azok, akik a romantikus érzékenységre, mint a későbbi művészeti korokra (beleértve napjainkat is) nyíló ajtó kulcsára tekintenek, bizonyosan romantikus. E két szélsőséges nézet között természetesen számtalan árnyalat van.
Beethoven zenéjét is meghallgatva, egy másik tudományos elemzés is lehetséges: egyértelmű fejlődés figyelhető meg későbbi munkáiban a korai darabokhoz képest. A fiatal Beethoven igyekszik idomulni a kortársak művészeti stílusához: olyan zenét próbál szerezni, ami a korabeli társadalom számára elfogadható. Későbbi felfogásában már nincs tekintettel a művészeti normákra, így például egy szimfóniájában kórust szerepeltet, holott addig a szimfónia pusztán hangszeres műfaj volt. Ez alapján a kérdés tehát nem az, hogy Beethoven vajon klasszicista, vagy romantikus művész volt-e, hanem hogy hol van az a pont, ahol az erősen klasszicista Beethoven erősen romantikussá lett? A legtöbb zenetudós egyetért abban, hogy ez a pont valahol az 1808-as közös hangversenyen előadott 5. és 6. szimfóniák között rejlik. Az ötödik szimfóniájában addig soha nem hallható módon, egy rövid dübörgő téma vonul végig, a hatodik pedig első példája a „programzeneként” komponált szimfóniának (ami a romantikában általánosnak számított), sőt mi több, ez megtörte a szimfóniák hagyományos, négy tételből álló rendjét is. Ezután ugyan még megírta a nagyon „klasszikusnak számító” 8. szimfóniáját, és még néhány az angol közönségnek szánt kamarazenét is, azonban a XIX.század első évtizedének végére Beethovennek már kétségkívül a romantikus vonása domborodik ki jobban.
Ezzel szemben Carl Dahlhaus amellett érvel, hogy Beethoven stílusa a romantikán túl helyezi őt, egy olyan helyre, ahol teljesen elválik a kortársai zenéjétől. Dahlhaus rámutat arra, hogy Beethoven romantikus megítélése nagyrészt a korai periódusának műveiből származik, ilyen a 3. szimfónia és az 5. szimfónia. Ugyanakkor Beethovennek a középső korszakának második feléből származó, 74 és 97 közötti opusz-számmal jelölt művei gyakorolták a legnagyobb hatást a romantikus zeneszerzőkre. Dahlhaus szerint romantikus zene hagyománya lényegében megegyezik a Schuberti muzsika hagyományával, Schubertre pedig Beethoven fentebb említett művei hatottak. A késői korszakára pedig annyira egyénivé vált Beethoven, hogy többé már nem tekinthető ugyanazon műfaj képviselőjének, mint kortársai.

Betegsége, halála

Beethoven sokat betegeskedett, kiváltképp húszas éveinek közepétől, amikor is komoly hasfájásoktól kezdett szenvedni.
1826-ban egészségi állapota drasztikusan megromlott. A következő évben bekövetkezett halálát májbetegségnek tulajdonítják, bár Beethoven halálának idejéből származó hajmintáin végzett modern kutatások azt mutatják, hogy ólommérgezés is hozzájárulhatott gyengélkedéseihez és idő előtt bekövetkezett halálához (az ólom szintje több mint 100-szorosan múlta felül a mai embereknél mért szintet). Beethoven halálának napjáig dolgozott. Befejezetlenül hagyott egy vonósötöst, a X. szimfónia vázlatait, két kánont, két vonósnégyest és a B-dúr vonósnégyes fináléját.
Idősebb korára megsüketült.