A kotta jelrendszere

A G (violin) kulcs hangjai

Módosító jelek 

A kották elején, rögtön a kulcs után találhatunk egy ún. módosító jelet, mely lehet a kereszt (♯) vagy a „b” (♭). A kettő együtt sosem szerepelhet, tehát vagy egyikkel vagy másikkal találkozhatunk. Ha a kotta elején szerepel a módosító jel, akkor hatásuk a teljes dallamra érvényes, ha csak közbevetve – bizonyos hangok előtt – találkozunk velük, akkor hatásuk csak az aktuális ütemvonalig terjed.
A kereszt a mögötte álló hangot fél hanggal emeli meg, tehát egy C hangból Cisz (C♯) lesz. A „b” az ellenkezője a keresztnek, ez fél hanggal lejjebb viszi a jelzett hangot. Így mondjuk egy D hangból Desz (D♭) lesz. Keresztnél tehát "-isz", „b”-nél "-esz" végződésű a módosított hang neve. Erre azért van szükség, hogy mindenkor tudjuk, mi volt az eredeti hang, melyiket módosította az előjel. A fenti példát figyelembe véve a Cisz és a Desz gyakorlatilag ugyanazt a hangot jelöli, ám kottaíráskor másképp jelöljük őket.
Létezik egy harmadik jel (♮), melyet feloldó jelnek hívunk. Ez érvényteleníti a keresztet vagy „b”-t. Hatása csak ütemvonalig terjed.

Ütem és ritmusjelzések 

A kotta egyik fontos egysége – a szólamokon és kulcsokon túl – az ütem, illetőleg annak hosszúsága. Ez utóbbi paramétert a kulcsok mögött jelölik két egymás fölött lévő egész számmal. Azt jellemzi, hogy az ütemek hány azonos hosszúságú hangjegyet tartalmazhatnak. Leggyakrabban 4/4-es ütemekkel találkozunk, de léteznek ettől eltérő változatok is.
Az ütemek határát az ütemvonal jelzi, két ilyen vonal között ritmikailag azonos összhosszúságú hangok (vagy szünetek) állnak, tehát a hangjegyek összeadott hossza kiadja ezt az értéket. (Pl.: 4/4-es kottában lehet 4 db negyed, de lehet 2 félkotta, vagy 2 negyed és 4 nyolcad)

A kottában a zene ritmusát a hangok hossza határozza meg. Ezek jelölése negyednél kisebb hangok esetén a hangokat összekötő gerendák száma. Egy gerendával vannak összekötve a nyolcadok, kettővel a tizenhatodok, hárommal a harminckettedek és így tovább:

harmincketted tizenhatod nyolcad hatvannegyed harmincketted

Játékstílus 

Az alap hang és szünethosszúságokon kívül többnyire a kotta bal felső részén szokott állni egy jelzés, mely az előadási módra utal. A leggyakoribbak listája:

• agitato : izgatottan
• allegro : vidáman, gyorsan
• allegretto : gyorsacskán
• andante : lépve, járva, (közepesen gyorsan)
• con brio : hevesen, tüzesen
• giocoso : játékosan
• scherzo : tréfásan
• largo : nagyon lassan
• moderato : mérsékelten
• semplice : egyszerűen
• lento : lassan
• adagio : lassan
• largo : szélesen
• vivace : élénken
• presto : gyorsan
• rubato : szabadon
• parlando : elbeszélve
• staccato : szaggatottan, röviden

A kulcsok 

G (violin), C (alt) és F (basszus) kulcsok jelölése

A zenei hangok egy párhuzamos vonalrendszerben helyezkednek el. Ez a rendszer eredetileg tizenegy párhuzamosból állt, ahol a hangokat a vonalakra, ill. a vonalközökbe írták. Ebből az idők folyamán kettő, egyenként öt párhuzamosból álló vonalrendszer lett. A két vonalrendszert a sorok elején feltüntetett kulcsok különböztetik meg. A felső (gyakran énekszólamot magába foglaló) szólamot G-kulcsban írták, s jelölésére a violinkulcsot használták, míg az alsó szólam (kíséret) rendszerint F vagy C-kulcsban volt jelen, ez volt a basszuskulcs.

A hangok 

A kottában a zenei hangokat kis gombócokkal jelölik, melyek a latin ábécé (a, b, c, d, e, f, g) betűiről és azok módosított alakjairól kapták a nevüket. Hazánkban illetve Svájcban a B helyett a H jelölést használják.
Azokat a hangokat, melyek magasságuk, vagy mélységük miatt nem férnek el az öt vonalon, pótvonalakra helyezzük. Nagyon magas hangoknál, hogy ne kelljen sokat vonalazni, kitesszük a 8va jelzést, mi szerint minden hang egy oktávval magasabban értendő. Ugyanez érvényes basszus irányba is a 8vb jellel.

Dobfelszerelés

A dobfelszerelés a modern nyugati jazz- és szórakoztatózene igényeinek megfelelően jött létre. Sokféle ütőhangszert gyűjt össze, egyesít magában olyan módon, hogy egyetlen zenész kezelhesse azokat. A hagyományos membrános dobokon kívül, mint a kisdob, a tam-tam, a nagydob, még cintányérok, kolompok, fadobok és egyéb ütőhangszerek tartozhatnak hozzá.A dobfelszerelés (dobosok körében dobszerkó, szerkó vagy dobcájg) különféle dobokból és cintányérokból áll, melyeket többször más ütős hangszerek egészíthetnek ki. A dobok elrendezése lehetővé teszi, hogy a dobos azokat egyszerre szólaltassa meg. A dobos dobverőt használ, hogy a dobbőrt megüsse, ezzel rezgést keltve. A lábdob (helyenként nagydob) megszólaltatására lábgépet (pedált) használnak. A lábcint szintén meg lehet szólaltatni pedállal, ami az állványba van beépítve.

 

 1-Lábdob, 2-Álló Tam, 3-Pergő, 4-Felső Tamok, 5-Lábcin, 6-Beütő és Kisérő

Története

A dobfelszerelés korunk legelterjedtebb hangszere a membrafonok közül. Régebben leginkább egy, a mainál nagyobb lábdobból, egy pergődobból és egy kis cintányérból, továbbá más, a nagydobra rögzített kisebb ütős hangszerből állt a készlet, melyet dobverővel vagy seprűvel ütöttek meg (a lábdobot kivéve). A lábdob megszólaltatására lábgépeket használnak. Érdekes megemlíteni a duplázót, ami két lábgépből áll, és egy tengely köti azokat össze, ezáltal a dobos sokkal nagyobb sebességet érhet el. Gyakran használnak két lábdobot is hasonló okokból.

Korunk dobfelszerelései és hangszerei

A dobfelszerelés összetételét leginkább a zenei irányzat, a dobos elgondolása és nem utolsó sorban a szállítási lehetőségek határozzák meg. Általában egy felszerelés öt dobot tartalmaz: a már említett lábdobot, ami a földön van, és a lábgép üti meg; az állványra helyezett pergődobot (kisdobot); két eltérő méretű felső tamot, melyek a lábdobra vannak rögzítve; egy állótamot, mely lábakon állhat vagy az egyik cintányér állványára szerelik. A cinkészlet általában tartalmaz lábcint, amelyet két kisebb egybefordított cintányér alkot, és egy pedállal összekötött állványon foglal helyet. A lábcint angol nyelvterületeken (és ezáltal a zenei életben minden más nyelvterületen is) hi-hat (vagy hihat) néven ismerik.
Ezen kívül a nagyobb méretű kísérő cintányért kell megemlíteni és a beütőt, melyek megütésével fokozni lehet a hangsúlyokat. A dobok elhelyezkedése legfőbbképpen attól függ, hogy a dobos jobb- vagy balkezes. Ha jobbkezes, akkor a lábcinpedálon a bal láb, a lábdob pedálján a jobb láb van, a kísérőt és a lábcint a jobb kéz, a pergőt a bal kéz üti meg. Ennek megfelelően a felső tamok közül a bal oldali magasabb, ezt követi jobbról a mélyebbre hangolt másik felső tam, és a legmélyebb álló tam. Balkezes dobosoknál az egész ennek a tükörképe. Ezen kívül természetesen rengeteg elhelyezés is használt, mint például az open-handed, amikor a kísérő és a lábcin is a jobb oldalon van, ha a dobos jobbkezes, illetve a bal oldalon, ha balkezes.

Kiegészítések

Az alap dobfelszerelés kiegészíthető a zenei, a játékstílusnak és nem utolsó sorban a tudásnak megfelelően. Egy második lábdob beiktatása, vagy a duplázó használata leginkább a rockban és a metálban elterjedt. Nagyon gyakran több tamot vagy effektpergőt (többnyire kisebb, magasabbra hangolt pergődobot) helyeznek el. Cintányérok közül általában néhány beütővel és kínaival egészítik ki a felszerelést, egy második kísérő használata leginkább a jazzben gyakori. A már említett kisebb ütőshangszerek közé sorolható a csörgődob, a kolomp, a béka, de széleskörűen használják az elektromos ütőfelületeket, amelyekkel lényegében bármilyen hang kiadható. Az 1980-as években szokásos volt, hogy a dobosok rengeteg behangolt tamot használtak, ezáltal követve a ritmuson kívül a dallamot is. Erre a leglátványosabb két példa Terry Bozzio és Virgil Donati. Ez a divat azóta lecsengett, és leginkább a John Bonham-féle öt darabos (egy pergő, három tam, egy lábdob) felszerelés a legismertebb. A három tam elhelyezése változó, egy felső és két oldal-, vagy két felső és egy oldaltam megoldások lehetségesek. Emellett a két felső és két oldaltamos megoldás is gyakran használt.

Dobkotta

 

A dobkottákban leginkább a basszuskulccsal (f-kulccsal) találkozhatunk, de létezik a kifejezetten dobokra használt kulcs is, amely két függőleges vonalból ál, ez is szintén igen elterjedt. A dobfelszerelés kottázása nem szabványosított, de kisebb-nagyobb eltérésekkel állandó. Általában a lábdob az első vonalközben, a pergő a harmadik vonalközben vagy vonalon foglal helyet. A káva megütését egy X jelzi a pergő sorában, az előkét egy kicsi áthúzott nyolcad. A tamokat a hangmagasságuknak megfelelően kell beírni. Általános szabály, hogy ha az átlagosnál több dob van, akkor a kotta elején szövegesen kiírják, hogy melyik sor mit jelent (például egy második lábdob vagy duplázó esetén).

A különféle cintányérok lejegyzése renkívül változatos. Általában elmondható, hogy a pedállal megszólaltatott lábcint az első vonal alatti X jelöli. A dobverővel megütött lábcint a negyedik vonalközbe vagy az ötödik vonal fölé szokás írni. Az ezt követő jelölések viszont borzasztóan szerteágazóak. A kísérőt általában más sorba történő írással különböztetik meg, a kúp hangra rengeteg jelölés létezik, ahogy a kínai és a beütő írásmódja is eltérő. A lábcinnyitásra két jelölés a legelterjedtebb. Vagy a kotta fölé O-t írnak a nyitásra és +-t a zárásra, vagy egy x-szel áthúzott kör jelöli a nyitott hangot (melyet esetenként egy pedállal megszólaltatott lábcin követ).

Dobok

A dob fogalmába sokféle, működési elvében, méretében, anyagában jelentősen különböző hangszer tartozik. Legjellemzőbben membranofon (kifeszített hártya rezgése által hangot adó) hangszerek tartoznak ide, de sok idiofon (szilárd test rezgése által hangot adó) hangszert is dobnak nevezünk. Közös bennük az, hogy megütéssel szólaltatják meg, és általában tompa, felhangszegény, rövid lecsengési idejű, „doboló” hangot adnak.

Membrános dobok

A dob leggyakrabban egy nagyjából kör keresztmetszetű üreges test, melynek egyik, vagy mindkét végére bőr vagy újabban műanyag hártyát feszítenek. A dob teste készülhet kivájt, kiégetett fatörzsből, ahogyan a legősibb dobok készültek, hordószerűen összeillesztett dongákból, rétegelt furnérlemezből, fémből, kerámiából, műanyagból és még sokféle más anyagból.
A dobbőr, a membrán rögzítésére, megfeszítésére is sokféle módszer alakult ki a hangszer története során, ékekkel, szegekkel, kötelekkel, bőrszíjakkal és ezek kombinációival lehet a bőrt a megfelelő feszességre hangolni. A mai doboknál a legelterjedtebb eljárás, hogy a bőr peremét először egy fémgyűrűre tekerik, majd azt egy fémkeret közvetítésével csavarokkal feszítik a dob testére.
A test formája is sokféle lehet: az üstdob fémből készül, és üst formájú; a salsában használt timbales szintén fémből van, de hengeres, a másik végén nyitott. A szintén karibi konga karcsú hordóformájú, készítési módja is ennek megfelelő; a sámándobnak szinte nincs is teste, az egész egy keskeny keretre feszített bőr. A kisdob vagy pergődob teste lapos, alul-felül membránja van, az alsóhoz pergőhúr feszül; a tom-tom szintén két membrános, de pergőhúr nélküli. A membrán átmérője, vastagsága, rugalmassága, a test formája, térfogata, nyitott vagy zárt jellege együttesen határozzák meg a dob hangzását.

Fa- és fémdobok

A résdobok leggyakrabban fából készült üreges testek, melyek egyik felületén hosszú, egyenes vagy más, meghatározott formájú hasíték van, amely úgy gyengíti meg a test szerkezetét, hogy az – a dob bőréhez némileg hasonlóan – ütővel rezgésbe hozhatóvá, megszólaltathatóvá válik. Legjellemzőbb előfordulási helyük az egyenlítő mentén a bolygónkat körbeölelő sáv, a Kongó, az Amazonas vidéke és Óceánia, talán azért, mert elsősorban ebben az övezetben találhatóak azok a fák, melyek anyaga alkalmas ilyen hangszer készítésére.
A résdobok mérete változatos: néhány centimétertől a tíz méteresig terjedhet. Az ilyen nagy méretű dobokat beszélő dobnak használták, hangerejükre jellemző, hogy tíz-húsz kilométerre is tudtak üzeneteket továbbítani velük.
Dobnak nevezhetjük még a Trinidad és Tobago-ban honos népszerű, 55 gallonos olajoshordóból készült idiofon hangszert, az acéldobot. Ez csak kinézete és használata alapján hasonlít dobhoz, valójában egy igen kifinomult dallamhangszer. Leginkább a behangolt gong-sorozatokra emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy egy hangszer több hangmagasságot is képes megszólaltatni.

Ütőhangszerek

Ütőhangszernek – megszólaltatási módjánál fogva – azokat a hangszereket nevezik, amelyeket kézzel, lábbal, vagy külön e célra készült szerszámmal, verővel, esetleg billentyűs, mechanikus szerkezettel megütve szólaltatnak meg. Ide tartoznak azok a hangszerek is, melyeknél a hangot olyan mozgás – rázás, kaparás, forgatás – által hozzák létre, mely közvetve eredményezi a hangszer részeinek összeütődését.
Megkülönböztetünk hangolt és hangolatlan ütőhangszereket, az előbbiek hangjának megfeleltethető valamilyen zenei hang (pl. harang, üstdob, xilofon), az utóbbiakénak nem (pl. cintányér, triangulum, maracas).
Az ütőhangszerek a hangkeltés akusztikai természete alapján lehetnek

• idiofon hangszerek (például triangulum, xilofon),
• dobok, tehát membranofon hangszerek (például pergődob, üstdob),
• megütéssel megszólaltatott húros hangszerek (például berimbau, cimbalom),
• ütéssel megszólaltatott aerofon hangszernek (is) tekinthető pl. a ceglédi kanna.

Fafúvós és rézfúvós

A nyugati zenében használatos fúvós hangszerek közül a trombitát, a harsonát, a kürtöt stb. a rézfúvós hangszerek kategóriájába soroljuk, míg a fuvolát, az oboát, a klarinétot stb. a fafúvósok közé. Ez a besorolás nem függ a hangszerek építési anyagától (például a modern fuvola leggyakrabban fémből készül), hanem rendszerint a tölcséres fúvókájú hangszereket nevezik rézfúvósnak és a többit fafúvósnak. Néha azon az alapon nevezik a hangszerek ez utóbbi csoportját fafúvósnak, hogy a hangsorokat ezeknél hanglyukak segítségével képezik, ami történelmileg a fából készült fúvósok sajátja volt.
Ez a fajta rendszerezés egyes historikus hangszereknél zavarba ejthet, például a cink megszólaltatásának módja alapján a tölcséres fúvókájú hangszerek közé tartozik, tehát rézfúvós, ugyanakkor fából készül, és fafúvós módjára, hanglyukakkal lehet rajta játszani. Gyakran a könnyebb megszólaltathatóság érdekében kettős nádsípot illesztettek a tölcséres fúvóka helyére, így ebben a pillanatban a szó legszorosabb értelmében is fafúvóssá változott.

Ajaksípok, nyelvsípok

A hangot eredményező rezgésfolyamat keletkezésének elve alapján a fúvós hangszerek családján belül ajaksíppal és nyelvsíppal működő típusokat különböztethetünk meg.
Az ajaksípos hangszerek legismertebb képviselői a fuvola, a furulya, az okarina, az orgona sípjainak zömét adó ajaksípok. Ezeknél a hangszereknél a szűk sugárban befújt levegő egy akadályba, éles perembe ütközik, ahol a keletkező légörvények a peremnek felváltva hol az egyik, hol a másik oldalán válnak le, peremhangot hozva létre. Ez a periodikus folyamat a hangszerhez csatolt csőrezonátor (vagy például az okarina esetén üregrezonátor) megfelelő sajátrezgéseit gerjeszti.
Az összes többi típus a nyelvsíppal megszólaló fúvós hangszerek közé sorolható. Ezek abban hasonlóak, hogy valamilyen mozgó, rugalmas alkatrész, fémből vagy nádból készült nyelv – vagy a rézfúvósoknál a hangszerjátékos ajkai – periodikusan nyitja-zárja a befújt levegő útját, helyi nyomásingadozást, hangrezgést hozva létre. A nádnyelves és a tölcséres fúvókájú hangszerek esetén – hasonlóan az ajaksípos hangszerekhez – a zenei hang létrehozásához mindenképpen szükség van egy csőrezonátorra, az orgona fém nyelvsípjai esetén ez már csak a hang biztosabb megszólalását, a pontosabb intonációt, a nagyobb hangerőt szolgálja, szabad nyelvsípok esetén pedig teljesen hiányzik.

Fúvós hangszerek

A fúvós hangszerek fogalmába hagyományosan a levegőbefúvással működő aerofon hangszerek tartoznak. Elsősorban azokat a levegővel működő hangszereket sorolják ide, melyek levegőpótlását, megszólaltatását az emberi lélegzet, a hangszerjátékos légzőszervei biztosítják az adott hangszer típusára jellemző fúvóka segítségével. Ebbe a csoportba szoktak még sorolni olyan egyéb levegőbefúvással működő aerofonokat is, ahol a levegőpótlás közvetetten (például duda) vagy valamilyen egyéb eszközzel, nem az emberi légzőszervekkel történik (például harmonika, orgona).
A hangszerek Sachs–Hornbostel-féle osztályozásában a fúvós hangszerek azok az aerofonok, ahol a hangrezgés elsődlegesen a levegőnek egy körülhatárolt részében, tehát valamilyen cső- vagy üregrezonátorban jön létre, szemben a szabad aerofon hangszerekkel, ahol ilyenről nem beszélhetünk. Ez utóbbi definíció részben ellentmond az előzőnek, amennyiben mondjuk a szájharmonikát vagy a melodikát nem tekinti fúvós hangszernek annak ellenére, hogy emberi megfúvással szólalnak meg.

Hangszer

Hangszer a legáltalánosabb értelemben minden olyan eszköz, amelyet abból a célból készítettünk, vagy arra használunk, hogy hangot állítsunk vele elő. Szorosabb értelemben a hangszer vagy zeneszerszám (gör. Organon, lat. Instrumentum) olyan tárgy vagy készülék, amelyet zene létrehozása szándékával használunk hang előállítására. A nyugati zenében hagyományosan húros, fúvós és ütőhangszereket szoktunk megkülönböztetni.
A legtermészetesebb hangszer az emberi hang és az emberi test: a zenélés legősibb formája az ének, melyet a test bármely más részei segítségével előállított hangok is kísérhetnek (például taps, csettintés, dobbantás, szájbőgőzés, tánc). Mégis, kivételes jellege miatt, és mivel az embert nem tekinthetjük tárgynak vagy eszköznek, az emberi hangot nem szokás hangszerek között tárgyalni.

Könnyűzene

A 19. század végén az északi Shkodrából indultak el hódító útjukra az ún. városi műdalok. A népzenei hangzásvilágára épülő, török zenei motívumokat és sajátságokat (például modális skála) is felvonultató irányzat az 1900-as évekre az ország többi városában is elterjedt mint kávéházi műfaj (például Elbasan, Berat, Korça). A legnépszerűbb előadók Bujar Qamili, Luçija Miloti, Xhevdet Hafizi és Bik Ndoja voltak. Az ország függetlenné válásával (1912) a nemzeti mozgalom igyekezett kigyomlálni az albán kultúrából az oszmán elemeket. Ennek következményként a történetileg kialakult műdalok mellett megjelentek és az 1920-as évekre elterjedtek az európai stílusú, kis zenekarral kísért lírai dalok (az 1930-as évek legnépszerűbb előadója Marie Kraja és Tefta Tashko-Koço volt).
A második világháborút követően először a kabarészínpadokon jelentek meg az első, mai értelemben vett könnyűzenei zenekarok és szólóénekesek. A társadalmi elégedetlenségek kifejeződésétől tartva a nyugati típusú könnyűzene követését nem szorgalmazták a kommunista vezetők, s a jazz, a blues, a rock meg sem vethette a lábát az országban. Az albán könnyűzene hangzásvilágában évtizedeken keresztül a népzenei hagyományra épült, s a hagyományos albán hangszerekkel (például çifteli, sharki) kísért dalokat többnyire szólóénekesek adták elő (például Vaçe Zela, Myfarete Laze). Emellett ünnepi alkalmakkor, lakodalmakon már akár klarinéttal és tangóharmonikával is szolgáltatták a muzsikát a zenészek (gyakran cigányok), akik nemritkán a lemezkiadásig is eljutottak (például Merita Halili, Parashqevi Simaku, Myslim Leli).
Az 1991-es demokratikus rendszerváltást követően a könnyűzenei világ is sokszínűvé vált, s napjainkban igyekszik követni a nemzetközi trendeket. Az újabb zenekarok a jazztől a rockon és a rapen keresztül a technóig és a hip-hopig minden műfajban képviseltetik magukat, a legnépszerűbbek azonban a korábbi népzenei-könnyűzenei hagyományt modern és professzionális hangszereléssel, pörgőbb ritmusban előadó énekesek (például Ardit Gjebrea, Elton Deda, Elsa Lila, Blero, Gili) és együttesek (Giovanni & Sebastian, Tingulli 3nt). A könnyűzenei előadók országos megmérettetésének egyik fóruma 1962 óta a Rádió-Televízió Nemzeti Dalfesztiválja (Festivali Kombëtar i Këngës në Radio-Televizion), a másik pedig a pályájukon elinduló zenekarok és énekesek seregszemléjeként ismert Tavaszi Fesztivál (Festivali i Pranverës).

Komolyzene

A klasszikus zene az albán művészeti ágak legfiatalabbika, az első komolyzenei kompozíciók az 1920–1930-as években születtek, de a professzionális zeneszerzés számottevő fejlődésnek csak a második világháború után indult. Szórványos egyházi zenei adatok ugyan ismertek a korábbi évszázadokból, ezek azonban az albán kultúrkörön kívülre vezetnek (például a 13. században a bizánci egyházi zenét megújító, durrësi születésű Jan Kukuzeli munkássága).
A 19. század végén, az oszmán fennhatóság elleni nemzeti ellenállás és az ezzel együtt járó kulturális felemelkedés korában alakultak meg a nagyobb városokban (például Shkodra, Korça) az első, klasszikus nyugati zeneműveket előadó kamarazenekarok és kórusok. A professzionális zeneszerzés az első albán komponistaként számon tartott shkodrai ferences atya, Martin Gjoka 1920-as években meginduló munkásságával született meg. Egyházi zeneműveken kívül énekeket és hangszeres kamaradarabokat szerzett, ezeken kívül egy szimfónia és egy kórusmű is a nevéhez fűződik.
A második világháborút követően, az 1950-es években kezdett munkálkodni az első jelentős zeneszerző-nemzedék, amelynek tagjai a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban vagy Nyugaton képezték magukat. Az első monumentális zeneművek Çesk Zadeja szimfóniája (Simfoni, ’Szimfónia’, 1956) és Prenk Jakova operái (Mrika, ’Mrika’, 1958; Skënderbeu, ’Szkander bég’, 1968) voltak. Az első évtizedekben az albán komolyzenét a hagyományos klasszikus-romantikus irányultság jellemezte, s a szerzők előszeretettel merítettek az albán népzenéből. Az 1950–1980-as évek jelentős zeneszerzői közé tartozott Tonin Harapi, Thoma Nassi, Murat Shendu, Kristo Kono, a fiatalabb nemzedékből Tish Daija, Nikolla Zoraqi, Feim Ibrahimi, Shpëtim Kushta és Thoma Gaqi.
A kommunista korszakban a művészeti ágak közül a komolyzenét korlátozta legkevésbé a rendszer, így az alkotók viszonylagos szabadságban tevékenykedhettek (az egyházi zenét nem tekintve). Jóllehet, a hazafias szerzeményeket jutalmazták, és a modernista Nyugat zenei hagyományai sem érintették meg az albán komolyzenét. Megalakították az Állami Filharmonikusokat (Filarmonia e Shtetit), az Opera- és Balettszínházat (Teatri i Operas dhe Baletit) saját zenekarral, a Rádió-Televízió Szimfonikus Zenekarát (Orkestra Sinfonike e RTV), a Kamarazenekart (Orkestra e Dhomës), és a nagyobb városok is megszervezték saját szimfonikus zenekaraikat. E formációk élén olyan, később nemzetközi szinten is sikeres karnagyok álltak, mint Zhani Ciko, Ermir Krantja, Rifat Teqja, Ferdinand Deda és Bujar Llapi. 1962-ben nyílt meg az Állami Konzervatórium Tiranában (ma a Művészeti Akadémia egyik kara), 1967-ben először rendezték meg a tiranai Májusi Koncertek (Koncertet e Majit) zenei fesztiválsorozatot, amelyen komolyzenei szerzők és előadók mutatkozhatnak be a nagyközönségnek.
A rendszerváltás (1991) után a korábbi évtizedek új áramlatai is elérték Albánia zenei világát. A legfiatalabb zeneszerző-nemzedék jeles alakjai Aleksandër Peçi, Sokol Shupo, Endri Sina és Vasil Tole.

Török zene

Törökország a Földközi-tenger keleti oldalán található, kultúrájában európai, észak-afrikai, közel-keleti, kaukázusi, dél-ázsiai és közép-ázsiai elemek keverednek. A „török” zene, amit helyesebb „törökországi zenének” nevezni, közép-ázsiai népzenei, arab, perzsa, klasszikus és modern európai és amerikai zenei elemeket ötvöz. Ugyanakkor a török zene is hatással volt ezekre az országokra.

Magyar zene

A magyar zene kezdete időtlen mélységekbe nyúlik vissza. A modern zenetudomány összehasonlító vizsgálatai azt mutatják, hogy a magyar zene eredetét illetően Belső-Ázsia népeinek népzenéjéhez, későbbi fejlődését tekintve pedig Európa különböző népzenei és klasszikus zenei hagyományahoz kapcsolódik. Erre épült az a magyar klasszikus zenei kultúra, amit a 18-20. századi európai zeneművészet is számon tart.

Kottaírás

A kotta zenei hangok, ritmusok és a dallamhoz tartozó egyéb kiegészítő információk lejegyzésére használatos jelrendszer. A latin quota szóból származik, amelynek jelentése: jegy, jegyzet, jelzés.

Világzene

A világzene gyűjtőnév azokra a zenei stílusokra jellemző, amelyek sem a klasszikus zenébe, sem a világ nagy részén elterjedt könnyűzenébe nem illeszthetőek be, és gyakran népzenei eredetűek. Leggyakrabban a szó szorosabb értelmében vett nyugati (anglomán) kultúrkörön kívül eső országok zenéjét nevezik így. A világzenei művekre jellemzőek az adott kultúrkör hagyományos, megkülönböztető elemei, illetve a jellegzetes hangszerek használata (például szitár). Maga a világzene elnevezés az 1980-as években terjedt el.
Bár a világzene kifejezést elsődlegesen népzenére használják, idetartoznak még a nyugati kultúrkörön kívüli kultúrák popzene jellegű számai is, valamint az olyan, nem európai eredetű zenei stílusok, amelyekre a harmadik világ zenéje is hatással volt (például afro-kubai zene).

Techno

A Techno az elektronikus tánczene egyik fajtája, amely az 1980-as évek közepe, vége fele alakult ki az Egyesült Államokban. Azon belül a Michigan-i Detroit-ban. A techno szót zenei műfaj leírásaként hivatalosan 1988-ban használták először. Manapság sok techno stílus létezik, de a sok alstílus alapjának a Detroit techno tekinthető.

Rap

A rap egy a 20. században létrejött könnyűzenei irányzat. Jellemzője az elektronikus, monoton zene, és a jellegzetes, prózára hasonlító ének-, és beszédstílus. Ellenzői szerint a rap monoton beszéd, rajongói szerint pedig a ritmika, a rímek, és a szövegek mondanivalója sokat számítanak.
A rap történetileg három zenei stílusból merítkezik: a jazz, a funky és a jamaicai négerek zenéjéből fejlődött ki.
A „rap” egy lehetséges feloldása (ha rövidítés lenne): Rithmic American Poesis: „ritmikus amerikai verselés”.

Opera (színmű)

Az opera olasz eredetű szó, dalművet jelent (másként: dramma per musica). Vokális-hangszeres drámai színpadi műfaj, melyben a szerepeket éneklik. Az opera három-négy, ritkábban egy, kettő vagy ötfelvonásos, többnyire nyitánnyal kezdődik.
A 16. század ismert műfaja, a hangszerkísérettel ellátott egyszólamú ének, a monodia egyre bővült rövidebb drámai jelenetekkel (intermezzo), míg a század végére létrejött az első mai elemeket is magában foglaló operaelőadás. A középkori Firenzében a 17. század legelején, mint hangszerekkel kísért énekbeszéd volt ismert. A század elején a velencei opera virágzott, megkezdődött a recitativo és az ária szétválása, mely végül a nápolyi operában különült el egymástól teljesen. A 18. század során az olasz vígopera és a vidám és komoly jeleneteket felvonultató úgynevezett semiseria életképesebbnek bizonyult a komoly operánál, erre jó példát jelentenek Mozart művei. A 19. században ugyan az olasz opera egyeduralma teljes, de kialakulnak a nemzeti operák is. Franciaországban időközben a nagyopera élte virágkorát, míg Németország a 19. században valóságos opera-nagyhatalommá nőtte ki magát, így például Richard Wagner az ún. wagneri zenedráma megteremtésével erősítette a műfaj drámaiságát.
Az opera születésének a történelem folyamán két vonását különböztethetjük meg: az egyik az új forma létrejötte, a másik a forradalmi változás a zenében.

Heavy metal

A heavy metal (vagy egyszerűen csak metal) rockzenei műfaj,amely 1968 és 1974 között jött létre. A heavy metalt életre hívó, blues-rock és pszichedelikus rock gyökerekkel rendelkező együttesek gitár- és dobközpontú, vastag, kemény hangzást alakítottak ki, melyet erős torzítás és gyors gitárszólók jellemeznek.A heavy metal a könnyűzenei műfajok egyik legextrémebb formája. (A kifejezés eredeti jelentése angolul nehéz fém.)
Bár már a korai heavy metal együttesek, mint a Led Zeppelin, Deep Purple és a Black Sabbath is hatalmas közönséget vonzottak, ugyanakkor folyamatosan támadták őket a műfajon kívülről, ami azóta is végigkíséri a metal zene történetét. Mikor a heavy metal együttesek első hulláma kezdett kifáradni, az 1970-es évek végén felbukkant a brit heavy metal új hulláma (New Wave Of British Heavy Metal, rövidítve NWOBHM), amely sokkal inkább eltávolodott az eredeti blues hatásoktól, és beolvasztotta a műfajba a punk rock fogósságát.
A heavy metal az 1980-as években vált igazán népszerűvé világszerte, amikor sok, ma már szélesebb körben elterjedt alműfaja először kifejlődött. A metal korábban ismert formáinál jóval agresszívebb és extrémebb variációk jobbára csak az underground közönség figyelmét keltették fel, de például a glam metal és kisebb mértékben a thrash metal is már komoly kereskedelmi sikereket arattak.
Magyarországon mindig is mostohán kezelték a műfajt, bár a nemzetközi trendeknek megfelelően, az 1970-es évektől már itthon is tömegeket vonzottak a külföldi példaképek követői, elsősorban a P. Mobil. Az állampárti kultúrpolitika miatt az első magyar heavy metal lemezek elkészítése azonban csak a következő generációnak adatott meg, az 1980-as évek második felében.

Hard rock

A hard rock a rock and roll zene egyik típusa, melynek gyökerei az 1960-as évek garázs- és pszichedelikus rock zenéjéből erednek. Legfőbb eleme mégis a rock, melynek a hard rock a keményebb, durvább és technikailag fejlettebb változata. (Ebben az értelemben a hard rock utáni következő szint a progresszív rock.) A riffekkel dolgozó torzított gitárhangzás, a dobok és a basszus kemény alkalmazása jellemzi. A kifejezést gyakran használják a különféle stílusok általánosító megjelöléseként (például a punk, a grunge, és egyéb műfajokra is), hogy megkülönböztesssék azokat a rádiók által játszott népszerű popzenétől. A hard rock egyfajta "lázadó rock" megtestesülése.

Emo

Az emo eredetileg a hardcore punk zene egyik ága. Az „emo” szócskát a kezdetektől fogva számos különböző jelentéssel alkalmazzák, amelyek között gyakorta csak a közös eredet az összekötő kapocs. A kifejezés használatának jogossága is számos vita tárgya volt már. Az "emo" szó az angol „emotional”, azaz érzelgős szóból ered.
Eredeti formájában az „emo” kifejezés a 1980-as évek közepén a washingtoni hardcore punk szcéna kezdett egyre inkább eldurvulni, ezért néhány együttes egy valamivel dallamosabb, kevésbé agresszív vonalat kezdett játszani, bár a hc hatásai még mindig erősen jelen voltak a zenéjükben. A későbbiek folyamán ugyanezt a színtért nevezték „emocore”-nak is, ez utóbbi az „emotional (érzelmes) hardcore” rövidítéseként szolgált. A korszak legfontosabb együttesei a Rites of Spring, Embrace, One Last Wish, Beefeater, Gray Matter, Fire Party, és valamivel később a Moss Icon. Az emo első hulláma az érintett együttesek többségének felbomlásával ért véget a korai 1990-es években.
A '90-es évek közepétől kezdve alkalmazták a szót az emo első hullámában feltűnt Fugazi együttes nyomdokait követő indie rockegyüttesekre is. Együttesek, például a Sunny Day Real Estate vagy a Texas Is the Reason az emo dallamosabb, kevésbé kaotikus oldalát mutatták meg, mint a korábbi generáció. Az ún. „indie-emo” színtér a '90-es évek végéig működött, amikor is több együttes feloszlott vagy más stílusra váltott.
Ahogy a megmaradt indie emo együtteseket felkapta a mainstream, újabb együttesek egyre populárisabb hangzást teremtettek, amelyre a popkultúra végül is rányomta az „emo” bélyeget. Amellett, ahogy az „emo” szó a múltban is együttesek változatos körét jelölte, a mai emoegyüttesek listája még bonyolultabb és összetettebb, ami a kifejezés zenei szakkifejezésként való használatát rendkívül megnehezíti. Némi támpontot adhat, hogy sokan használnak a nevük előtt és/vagy után x vagy xXx tagot, ami eredetileg (és még napjainkban is) a straight edge-hardcore vonal jelképe volt, bár mára ez már kikopott a köztudatból.

Elektronikus zene

Az elektronikus zene nemcsak az utóbbi időszak technológiai robbanásának következménye. Már időszámításunk előtt is készültek olyan mechanikus berendezések és hangszerek, melyek automatizáltak voltak, emberi beavatkozás nélkül keltettek ilyen-olyan hangokat. Ilyen volt például Ktészibiosz találmánya, a hydraulis. Az i. e. 3. században élt görög tudós több más víznyomáson alapuló gépet is feltalált. Számtalan feljegyzés és érdekes szerkezetek, zenedobozok, muzsikáló verklik teszik a történetet bámulatossá. Azonban elektronikus zenéről nagyjából a 19. század közepétől beszélhetünk.

Jazz

A dzsessz (angolul: jazz) egy zenei stílus, amelyre jellemző a blue note-ok (az európai hangnemek hangközeinek módosításából, a leggyakrabban a terc, ritkábban a szeptim és a kvint nem egészen félhangnyi szűkítéséből született hangok), szinkópák, szving (szving) és párhuzamos ritmusok alkalmazása. Az előadók sokszor válaszolgatnak egymás játékára (kérdés-felelet) vagy improvizálnak az előadások alatt. Ez az első olyan művészeti stílus, amely az Amerikai Egyesült Államokban alakult ki.
A dzsessz gyökerei a nyugat-afrikaiak kulturális és zenei kifejezésmódjában, az afro-amerikai zenei hagyományokban (például blues, ragtime) valamint az európai katonai zenekarok zenéjében találhatóak meg. A 20. század elején az afro-amerikai közösségekből indult ki és az 1920-as évekre vált nemzetközileg is ismertté. Innentől kezdve fokozatosan vált meghatározó zenei stílussá a világban, amely jelentős hatással volt/van a többi zenei irányzatra is.
A dzsessz ma is folyamatosan fejlődik, új stílusok folyamatosan jelennek meg.
Wynton Marsalis Pulitzer-díjas afro-amerikai zeneszerző, klasszikus- és dzsessztrombitás a következőt mondta a dzsesszről:

A dzsessz olyasmi, amit a négerek találtak ki a legbensőbb gondolataik kifejezésére – nem csak rólunk és a mi szemszögünkből, hanem arról, hogy miről is szól valójában a számunkra új demokratikus élet. A fajunk méltóságát foglaltuk zenébe… megvan benne minden a rideg valóságtól a bonyolult belsőségig. Szerintem ez a legnehezebben játszható zene és ez adja leginkább vissza az egyén személyes érzelmeit a nyugati zene történetében.

Maga a jazz szó, a dzsessz eredeti alakja, az amerikai szlengből ered és valószínűleg szexuális tartalommal bír, bár számos más magyarázata is van.

Country

A countryzene az Amerikai Egyesült Államok déli részén élő, főleg skótok, írek zenéje, akik a saját népzenéjüket az Amerikában hallott blues-zal keverték. A stílusnak ezen kívül gospel gyökerei is vannak. A country amerikai „farmerzene”, mely elsősorban a délen élő fehérek körében népszerű. Kezdetben a gyapotföldeken dolgozók zenéje volt, munkadalok formájában.
Az első úttörők a countryzene atyjának is nevezett Jimmie Rodgers és a Carter Family voltak, akik 1927-ben az első country lemezfelvételt készítették.
Kereskedelmi verziója a szinte mérhetetlenül kedvelt és sok mai fiatal által erősen lenézett, nashville-i tömeggyártású kortárs country. Külön változata az ausztráliai country, melynek híres előadója Slim Dusty. Ma már külön értéknek számít a „klasszikus” vagy 'outlaw"-nak is nevezett(1960-as, 70-es évekbeli) country (Johnny Cash, Willie Nelson, Kris Kristofferson, Dolly Parton).
A countryhoz legközelebb álló rokonzenei műfaj a bluegrass (kékfű), atyja Bill Monroe (1911-1996), ismertebb tradicionális előadók Lester Flatt & Earl Scruggs. Jelenlegi jelentősebb képviselői Rhonda Vincent, Alisson Krauss.
A countryzenére táncolás a linedance, azaz formatánc.
A magyar countryzene legjelentősebb képviselői: Bojtorján, 100 Folk Celsius.
Németországgal, Csehországgal ellentétben Magyarországon a countryzene nem tudott megtelepedni, szűk rétegzenévé vált. A rádiók a mai napig mellőzik műsoraikról.

Cigányzene

A kávéházi cigányzene vagy röviden csak cigányzene, illetve másik közismert nevén magyar nóta a magyarcigányok által játszott, elsősorban szórakoztató célzatú magyar népies műzene. A cigányzene-magyar nóta elnevezések kettőssége szemléletesen jelzi a műfaj kettős kulturális kötődését. A köztudat sokáig hol a magyar, hol a cigány autentikus népzenével azonosította – helytelenül. A zenetudomány hamar tisztázta a félreértést, ám ekkor – mint számára érdektelen szórakoztató műfaj – ki is került a zenekutatás fókuszából. A műfaj tudományos feldolgozottsága (mind a komolyzenéhez, mind az autentikus népzenéhez viszonyítva) mai napig alacsony szintű.

Blues

A blues egyszerre egy zenei forma és egy zenei műfaj, amely a 19. századi, Egyesült Államok-beli mélydéli afro-amerikai közösségektől származik, spirituális- és munkadalokból, hollerekből, üvöltésekből, kántálásokból és ritmikus elbeszélő-balladákból. A blues alapját a tipikus akkordmenet és a blue note jellemi. A tizenkét-ütemes blues az egyik legelterjedtebb akkordmenet, de ezek a tulajdonságok megtalálhatók a dzsesszben, a rhythm and blues-ban és rock and roll-ban is. A blues-t nem csak az alapvető ismertetőjegyei jellemzik, hanem az ének, a basszusmenet és a hangszerek is. Számos alműfaja létezik, a vidéki blues-tól kezdve a városi blues-ig, ahol többé-kevésbé népszerű volt a 20. század különböző időszakaiban, de a legismertebb a Delta-, a Piedmont-, a Jump- és a Chicago blues. A második világháború után az akusztikust felváltotta az elektromos blues és még ismertebb lett. Az 1960-as és az 1970-es években kifejlődött a blues-rock műfaj.
A „the blues” angol kifejezés a „the blue devils”-t jelenti (magyarul „a kék ördögök”), amely a fájdalmasságra és a szomorúságra utal. Ezt a kifejezést George Colman, Blue Devils című 1927-es egyfelvonásos komédiájában lehetett először hallani. Viszont meglehet, hogy a kifejezés még régebbi: az afro-amerikai zenét játszó Hart Wand Dallas Blues című 1912-es száma volt a legelső bejegyzett blues-zenemű. A szám szövegében gyakran feltűnik a depressziós hangulat.

Popzene

A népszerű szórakoztató zene elnevezése. Rendszerint szólóénekes és csoport adja elő. A csoport hangszerösszetétele általában: ütők, gitárok, basszushangszer. Zenéjük alapsémája: könnyen megjegyezhető dallam, egyszerű ritmus. A popzene a népdalok hagyományaihoz kapcsolódik és a hanglemezipar fejlesztette ki. Zenei központjai eleinte az USA-ban és Londonban voltak. A 60-as évek elején Európában a popzene fogalma leszűkül az ifjú generáció zenéjére. Ennek amerikai megfelelője a rock. Az új popzene a negroid ritmusból, bluesből és a fehér rock and rollból 1964 táján keletkezett. A rock and roll kialakulása idején a nagyvárosok zenei stílusa és költészete volt, amelyben az új generáció elemi erővel fejezte ki különállását a fennálló társ. rendtől, alkotta meg saját vágyainak világát. Már a rock and roll is felmutatja a popzene áramlatainak tipikus ismertetójegyeit:
a) a blues, a jazz és a népzene népszerűsítése, ugyanakkor felhigítása, sőt kommersszé (olcsó tömegtermékké) változtatása;
b) a generációs problémák, vágyak kifejezése;
c) szertartást helyettesítő szerepe (pl. sztárkultusz, fesztiválok stb.). A rockot követő, népzenéhez kapcsolódó amerikai irány Európában is elterjedt, az amerikai Rolling Stones mellett megjelent a liverpooli Beatles, akiknek nemzetközi sikerei után elkülönítették a popzenétől a népszerű beatet, amelyet ők lírai hangvétellel, igényes szövegekkel gazdagítottak. A 60-as évek végére teljesen megszerveződött a popzene világpiaci értékesítése. A 70-es évek fordulóján az új amerikai rocknak dallamosabb, puhább songjai kerültek a popzenébe, meghódították Európát, központjai alakultak ki Franciaországban, Hollandiában, a skandináv államokban. Az USA-ban kialakult egy harcos, elkötelezett popzene a polgárjogi mozgalmakkal kapcsolatban, amely sokat merít a népzenéből, de új tartalommal, aktuális szövegekkel, amelyeket rendszerint előadójuk ír. Hazánkban a popzene szövege elsősorban a generációs problémák, szexuális vágyak problémaköréi vette át, ugyanakkor felismerhető az alkotókedv kibontakozása, a rnagyar népdalhoz való határozott és egészséges közeledés is.

Népzene

A népzene a népcsoportok által szerkesztett mű. A népzenének általában nem ismerjük a szerzőjét, mivel az évszázadok során alakult ki a zeneszám.

Rockzene

A rockzene (rock 'n roll) az 50-es években alakult ki. Szerkezetileg vokális harmóniákra épül, amit elektromos gitár, basszusgitár és dob kísér, melyekhez később csatlakoznak billentyűs hangszerek (orgona, zongora, szintetizátor). Napjainkig számos műfaj alakult ki, így a rockzene mára egy nagyon tág fogalom lett, sok helyütt keveredve más stílusokkal. Sokan divatnak tartják e műfajt, bár jogtalanul. Ugyanis a rock 'n' roll zene testesíti meg a lázadás eszményét legátfogóbban.

A zenei élmény

A zene a befogadás aktusával válik rendezett vagy rendezetlen hangok sorozatából muzsikává. E szónikus képződmények hatása az emberi pszichére hozza létre a zenei élményt. (A zene kapcsolata a tudattalannal tehát fölöttébb intenzív, annak egyéni, kollektív és univerzális válfajával egyaránt.)

A zenehallgatás körülményeinek minősége

A zenehallgatási szokások változásával gyakorta elvesznek a muzsikába rejtett eredeti kódok: van, ami új értelmet nyer, van, ami értelmét veszti, de változni mindenképpen megváltozik. Többek közt ezért fontos, hogy minden zenét a neki megfelelő környezetben, módon és hangerővel igyekezzünk hallgatni. A zenehallgatás feltételeinek megteremtése nélkül elveszhet a befogadás élményének örök csodája.

A zenehallgatás és a siketség

Pedig a zenehallgatás élménye még a siketek számára is adott. Hanghullámok rezgésének érzékelésével kaphatnak információkat arról, milyen zenét is élvezhetnek éppen. A legismertebb példa a siketek és a zene kapcsolatára maga Ludwig van Beethoven volt, aki azután írta számos remekművét, hogy teljesen elvesztette hallását. Evelyn Gennie 12 éves kora óta siket, mégis gyakran foglalkoztatott ütőhangszeres.

A zeneszerzés módszerei

A zeneszerzés módszereit iskolában tanítják, ami voltaképpen csak a tudomány-része. A művészeti részt iskolában nem lehet tanítani.
A zeneszerzés tudományos része:

• Forma,
• Ellenpont,
• Összhangzattan

stb.
A zeneszerzés művészeti része:

• Ihlet,
• Önálló ötletek,
• Tudás okos és önálló felhasználása.

Rögtönzés, előadásmód, zeneszerzés

A rögtönzés (improvizáció) véletlenül beugró ötlet alapján létrejövő mű, a tulajdonképpeni ihlet. Improvizációnak nevezzük amikor az előadó hangszerén keresztül próbál kommunikálni, kifejezni érzelmeket vagy hangszeri tudását a nézőtér vagy hallgatóság felé ami szerves része minden stílusnak. A zeneszerzés a zeneművek megalkotásának tudománya és művészete, a zenei ihlet lejegyzése és kiformálása.

Szájhagyomány és lejegyzés

A szájhagyomány útján terjedő művek, például a népdalok legfőbb különlegessége, hogy az átadás folyamán eltérő változatok, variánsok alakulnak ki, ezzel szemben a lejegyzett zene, a kotta azonos értelmezése miatt nem módosulhat.

Szóló és zenekar

A szóló egy hangszerből, vagy énekhangból áll, a zenekar (klasszikus értelemben) sok hangszerből, amelyhez énekhang is társulhat. A tisztán énekes zenekarokat kórusnak nevezzük. Természetesen a köztes együtteseknek is van nevük: kamaraegyüttes.

A zenei hang

A hangérzékelés fiziológiailag nem más, mint valamilyen test által keltett rezgés. Amennyiben a rezgés szabályos, akkor zenei hang jön létre, ha pedig szabálytalan, akkor zörej. (ez nem jelenti azt, hogy a zenében nem használhatunk zörejeket).
A zenei hangnak 4 jellemzője van:

• hangmagasság
• hangerő
• időtartam
• hangszín

1. A hangmagasság
A hangmagasságot az adott rezgésszám határozza meg.
2. A hangerő
A test által kibocsátott rezgések nagyságának (amplitúdójának) függvényében változik.
3. Az időtartam
A zenei hang időbeni hosszúsága
4. A hangszín
Minden hangszer egymástól eltérő karakterű hangzást ad, ha azonos hangmagasságon, és hangerőn is szólaltatják meg.

Zene

A zene a hangok és a csend érzelmeket kiváltó elrendezése, létezésének lényege az idő. A pontos meghatározás nem könnyű, de abban általában egyetértés mutatkozik, hogy a zene a hangok tudatosan elrendezett folyamata.
A zene egy művészi kifejezési forma, a hangok és „nem-hangok” (csendek) időbeli váltakozásának többnyire tudatosan előállított sorrendje, mely nem utasít konkrét cselekvésre, viszont érzelmeket, indulatokat kelt és gondolatokat ébreszt.
Az olyan hangkombinációkat, amelyek ugyan tudatosan jönnek létre, de konkrét üzenetük van (vagyis valamilyen cselekvésre ösztönöznek), általában nem nevezzük zenének. Kizárólagos céljuk a figyelem felkeltése. (Autóduda, dallamkürtök, szirénák, telefon, ébresztőóra, tömegközlekedés felhívó hangjelzései, rádióadók szignáljai, áruhoz kapcsolt dallamok, templomi harang, egykoron a vadászok vagy a katonák kürtjelei stb.)
Kizárólag a megfigyelő nézőpontján múlik, hogy mit tekint zajnak vagy zenének. A két fogalom nem zárja ki egymást: bizonyos körülmények között a zene is lehet zaj (például rockzenei koncert átszűrődő hangjai, mikor aludni szeretnénk), máskor a hétköznapi értelemben vett zajt is zeneként értelmezhetjük (vonat ritmikusan zakatoló hangjai, patadobogás). Mindkét csoportba tartozhatnak a természet hangjai, de bizonyosan az emberi beszéd is.
A zenének többféle alkalmazási területe van, ahol nem veszít jellemzőiből, hanem más hasonló célú kifejezési formához társul (mozgásművészetek, színház, film, képzőművészet, irodalom), vagy pedig egy más terület veszi segítségül igénybe úgy, hogy valamelyik jellemzőjét kiemeli (sport, zeneterápia vagy disco, politika), de nem szünteti meg.