Kúla

Kúla (szerbül Кула / Kula, németül Wolfsburg) város Szerbiában, a Vajdaságban, a Nyugat-bácskai körzetben.

Fekvése

 Zombortól 40 km-re délkeletre fekszik, ahol a sík tájat a telecskai-dombok vonulata szeli át. A várost átszeli a Ferenc-csatorna.Tengerszint feletti magassága 84 és 106 méter között van. Közigazgatásilag Bácskeresztúr, Cservenka, Istensegíts, Istenvelünk, Szivác és Veprőd települések tartoznak hozzá. Itt keresztezik egymást Szabadka, Zombor és Újvidék felé vezető útvonalak.

Nevének eredete

Neve a török kula (= vár, torony, bástya) főnévből származik.

Története

A török korban már létezett, a 16. század elején a török palánkvárat épített ide és nemsokára a vár köré kialakult településre szerbek és bunyevácok költöztek. 1733-ban a településen már 251 ház állott. 1746-tól miskolci magyar, 1786-ban német családok települtek meg itt. Fejlődésére nagy hatással volt a Ferenc-csatorna elkészülte a 18. század végén, mely a környék mocsarait lecsapolta és a vizet a Tiszába vezette. A 19. század végén megépült a Zombor-Kúla-Verbász-Óbecse makadámút, majd 1896-ban a Zombor-Óbecse és a Kishegyes-Bácskapalánka vasútvonal, melyek a várost is érintik. 1910-ben 9125 lakosából 3679 magyar, 2510 szerb, 2425 német és 456 ukrán volt. A trianoni békeszerződésig Bács-Bodrog vármegye Kúlai járásának székhelye volt. 1944-ben a szerb megtorlásoknak kb. 500 halálos áldozata volt. Nemrég montenegróiak költöztek be. 2002-ben 19 304 lakosából 9623 szerb, 2738 magyar, 1125 ukrán, 725 ruszin, 322 horvát volt.

 

Apatin

Apatin (szerbül Апатин / Apatin, németül Abthausen) város és község Szerbiában, a Vajdaságban, a Nyugat-bácskai körzetben.

Fekvése

Zombortól 15 km-re délnyugatra a Duna bal partján fekszik.

Nevének eredete

Neve a magyar apáti (= apát birtoka) szóból származik.

Története

Apatin helyén a 11. században egy nagyobb birtoktest volt, Aranyán néven, melyet Dávid herceg 1090 körül a tihanyi apátságnak adott 5 háznéppel, 3 eke földdel és 5 halastóval együtt.
1337-ben a birtoktest egy másik részét, azt, „ahol a nagy árok végződött” I. László király a bátai apátságnak adta, ekkor Apatti néven említik.
Aranyán északi részén egy nemes falu alakult ki Aranyán néven, míg a déli Apossal szomszédos része 1401-től Aposaranyán néven szerepelt. Aranyán egy részén besenyők lakhattak, ezért egy időben Aranyánt Besenyőnek nevezték.
Ez a jelentékeny helység a fennmaradt határleírás szerint a Nagyárok, Papi, Apos, a Duna és a bátai apátság földje között feküdt, tehát a mai Apatin területén.
Határában kezdődik a Tiszaföldvárig húzódó római sánc. Egykori várát 1453-tól említik, ekkor a kalocsai érsekségé volt. A vár a török időkben pusztult el, nyoma sem maradt. A török időkben elnéptelenedett települést a 18. században württembergi németekkel telepítették be.
A trianoni békeszerződésig Bács-Bodrog vármegye Apatini járásának székhelye volt. A várost a szerb partizánok 1944. október 24-én vették be. 1944 végén a városból 2400 személyt hurcoltak orosz munkatáborokba. 1945. március 11-én a város csaknem egész lakosságát 8000 embert a gádori és körtési szerb haláltáborba hajtották, ahol sokan éhen haltak.

Lakosság

Apatin községnek 2002-ben 32813 lakosa volt. Ebből: 20216 szerb (61,6%), 3785 magyar (11,5%), 3766 horvát (11,5%), 1191 román (3,6%),a többi más nemzetiségű.
Magának Apatin városának:

• 1910-ben 13 136 lakosából 11 661 német, 1067 magyar volt jelentős horvát kisebbséggel.

Apatin volt a „legnémetesebb” város a mai Vajdaság területén. 1945 után líkai szerbeket telepítettek a németek helyébe.

• 1991-ben 18389 lakosa volt.

Ebből: 11875 szerb (64,9%), 2890 jugoszláv (15,8%), 1132 magyar (6,2%), 708 horvát, 561 román, 315 cigány, 175 német, 130 montenegrói, 44 muzulmán, 43 bunyevác, 23 szlovén, 21 szlovák, 20 albán, 6 orosz, 4 ruszin, 3 cseh, 2 ukrán, 1 bolgár, 91 egyéb, 157 ismeretlen, 104 fő nem nyilatkozott, 26 régió.

• 2002-ben 19320 lakosa volt.

Ebből: 13990 szerb (72,4%), 967 román (5%), 848 magyar (4,4%), 658 horvát, 612 jugoszláv, 369 cigány, 142 német, 100 montenegrói, 31 szlovák, 30 muzulmán, 27 bunyevác, 23 macedón, 17 szlovén, 13 albán, 7 ruszin, 6 orosz, 3 bosnyák, 3 ukrán, 1 bolgár, 41 egyéb, 1318 nem nyilatkozott (6,8%), 60 fő ismeretlen, 54 régió.

Törökbecse

Törökbecse (más néven Újbecse, szerbül Нови Бечеј / Novi Becsej / Novi Bečej, németül Türkisch Betsche, vagy Neu Betsche): város Szerbiában, a Vajdaságban, a Közép-bánsági körzetben.
Óbecsével átellenben a Tisza bal partján fekszik. A ma már a település részét képező Aracs (Vranjevo) egykor önálló falu volt. Törökbecséhez tartoznak közigazgatásilag Bocsár, Kumán és Beodra települések.

Története

• Először Szent István korában épült a közelében templomos kolostor, mely a tatárjáráskor elpusztult. A romokból Erzsébet királyné Nagy Lajos király anyja állíttatta helyre 1378-ban.
• Várkastélyát 1315-ben említik először Hasznos néven királyi birtokként.
• 1338-óta Becse néven szerepelt, mint királynéi birtok, majd 1411-ben Lazarevics István szerb despota, ezután utóda Brankovics György kapta meg. Ma csak romjai találhatók.
• 1849. április 24-én határában verte vissza Perczel a Teodorovics vezette osztrák-szerb sereget.
• 1910-ben 7647 lakosából 5287 magyar, 2094 szerb és 168 német volt.
• 1911-ben gróf Leiningen-Westerburg Károly honvédtábornok – Törökbecsei földesúr –, aradi vértanú szobrát itt avatták fel. Később a szobor hányatott sorsot élt meg. Utoljára 1954-ben látták/találták meg a Schlesinger-ház udvarán, bontás közben. A szobrot ekkor az óbecsei labdarúgócsapat szerezte meg, akik a csapat fenntartási költségeinek fedezésére szétverték, és beolvasztatták.
• A trianoni békeszerződésig Torontál vármegye járásának székhelye volt.
• 2002-ben 14 452 lakosából 8868 szerb, 3849 magyar, 387 cigány, 352 jugoszláv volt.

Látnivalók

• Aracsi pusztatemplom: Törökbecse határában áll az egykori templomos lovagrend aracsi templomának és kolostorának romjai. 1551-ben az Óbecse ostromára készülő törökök pusztították el.

 

Nagybecskerek

Nagybecskerek (szerbül Зрењанин / Zrenjanin) város és község Szerbiában, a Vajdaságban, a Bánságban.
A Béga folyó partján fekvő város a Vajdaság Közép-bánsági körzetének székhelye. 2002-ben 79 545 lakosa volt, így a Vajdaság – Újvidék és Szabadka után – harmadik legnagyobb városa, s a legnagyobb város a Bánság szerbiai részén. Régen Torontál vármegye székhelye volt.

Neve

A város a 14. századtól 1935-ig (majd 1941-től 1944-ig) az eredeti nevét – Becskerek – viselte, különböző változatokban: Bechereky, Becsekereke, Becskerek, Großbetschkerek, Veliki Bečkerek.
A város hivatalos szerb elnevezése 1935-től 1941-ig, majd pedig 1944-től 1946-ig Petrovgradra változott, a szerb Karađorđević Péter király (1903-1921), illetve unokája – az akkor még kiskorú – II. Karađorđević Péter tiszteletére.
Mai szerb nevét Zsarko Zrenjanin bánsági partizánhősről kapta, aki a II. világháború ideje alatt a vajdasági kommunisták és partizán harcosok vezetője volt.

Történelme

Nagybecskereket valószínűleg a 14. században alapították, legelőször egy 1326-os dokumentumban említik. A 15. század elejétől kezdve többnyire a szerb uralkodók (despoták) hűbérbirtoka volt. 1422-ben mezővárosként említi egy oklevél. A 16. század első évtizedeiben épülhetett kis palánkvára. A település 1551. szeptember 25-én került török kézre. A török uralom alatt Szokoli Mehmed pasa nagyvezír magánbirtoka (mulk), majd kegyes alapítványa (vakuf) volt.
A település a 18. század elejétől minden kétséget kizáróan többségben szerbek által volt lakott.
A törökellenes felszabadító háborúk során Nagybecskerek többször is gazdát cserélt, és csak 1716 augusztusában szabadult fel végérvényesen a török uralom alól. A háborúk alatt lakossága jelentősen megfogyatkozott, ezzel egy időre korábbi jelentőségét is elvesztette. A Habsburg Birodalom fennhatósága alatt Nagybecskerek a Temesi Bánság koronatartomány egyik kerületének a székhelye lett. 1769. június 6-án Mária Terézia királynő mezővárosi kiváltságokat adományozott Nagybecskereknek. A város lakossága a 18. század vége felé legnagyobb mértékben szerbekből és németekből állt. 1773-ban a lakosság összesen 721 házban élt, ebből 625 házban ortodoxok és 96 házban pedig római katolikusok laktak.
A Temesi Bánság koronatartomány megszüntetése, és területének a Magyar Királysághoz csatolása után Nagybecskerek Torontál vármegye székhelye lett.
1807. augusztus 30-án tűzvész pusztította el a várost, megakasztva egy időre a fejlődését is. A tűzvész után egy évtizedre a megye székhelye átkerült Nagyszentmiklósra, amíg 1816-ban fel nem épült az új vármegyeháza. A reformkorban Nagybecskerek 1839-ben kőszínházat, 1846-ban pedig gimnáziumot kapott.
Az 1848-as forradalom idején 1849 január derekáig Nagybecskereken volt a bánsági hadtest főhadiszállása. A honvédség visszavonulása után, 1849 január-április folyamán itt volt a délvidéki szerbek vezetőjének, Joszif Rajacsics karlócai ortodox metropolitának, és kormányának a székhelye. 1849 és 1860 között Nagybecskerek a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság nevű tartomány egyik kerületének volt a központja. A tartomány megszűnése után ismét a Magyar Királyság része és Torontál vármegye székhelye lett. Az 1867-es kiegyezést követően, az Osztrák–Magyar Monarchia idején Nagybecskerek addig nem tapasztalt fejlődést ért meg: gyárak és üzleti vállalkozások, gazdasági, közhasznú és művelődési egyesületek alakultak. A város 1883-ban vasúti összeköttetést, 1892-ben telefont, 1896-ben villanyvilágítást kapott. Több jelentős új középület készült el ekkoriban a város központjában: a római katolikus plébániatemplom (1868), a színház (1884), a vármegyeház (ma: Városháza) (1888), a református templom (1891), a Pénzügyi Palota (ma: Múzeum) (1894) és a bíróság (1908).
Az 1910-es népszámlálás szerint Nagybecskereknek 26 006 lakosa volt, ebből 9148 magyar, 8934 szerb, 6811 német, 456 szlovák és 339 román nemzetiségű volt.

A nagybecskereki Városháza, előtte I. Péter jugoszláv király szobra. E helyen az első világháború végéig Kiss Ernő honvéd tábornok szobra állt

Az I. világháború után Nagybecskerek a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz (1929-től Jugoszlávia) került. 1918 és 1929 között a királyság fővárosával azonos megyében volt, majd 1929-1941 között a Dunai Bánság részét alkotta. 1941 és 1944 között német megszállás alatt ált, az Autonóm Bánság része volt.
1945-től a szocialista Jugoszlávia, azon belül a Vajdaság Autonóm Tartomány városa. Ez a periódus a város rohamos gazdasági fejlődését hozta. Mindenekelőtt az élelmiszeripar területén, de néhány jelentős vegyipari, fémipari és textilipari létesítmény is működött a városban. A város lakossága ebben az időszakban a következőképpen alakult:

• 1948: 33 775 fő
• 1953: 38 715
• 1961: 49 020
• 1971: 71 424
• 1981: 81 270
• 1991: 81 316

Jugoszlávia széthullása után Nagybecskerek 1992 és 2003 között először a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság, majd 2003-2006 között fennálló Szerbia és Montenegró államszövetség része volt. 2006-ban ez az államszövetség is felbomlott. Nagybecskerek azóta a független Szerbiához tartozik. A délszláv háborúk érzékenyen érintették a nagybecskereki gazdaságot: a város egyik súlyos problémája a magas munkanélküliség.

Vallás

Nagybecskerek magyar lakosságának túlnyomó többsége katolikus, s a város egyben a Nagybecskereki Egyházmegye székhelye is.
Reformátusok is élnek a vidéken, s a gyülekezetnek van is egy impozáns műemlék temploma a városban, a Béga folyó partján.A szerbek és a románok rendszerint a Szerb Ortodox Egyház illetve a Román Ortodox Egyház tagjai. A bánsági szlovákok többnyire az Evangélikus Egyházhoz tartoznak.

Nagybecskereki katolikus püspökök 

1. msgr. Jung Tamás (1911. december 10. – 1992. december 5.), apostoli kormányzó (1972–1988)
2. msgr. Huzsvár László (1931. február 21. – ), megyéspüspök (1988–2008)
3. Dr. Német László (1956. szeptember 7. – ) hivatalban 2008. július 5-től

Látnivalók

• A Katedrális, amelyet 1864–1868 között építettek
• A Városháza, amelyet 1820-ban készítettek el, majd 1886-1888 között bővítettek ki a mai formájára, Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei alapján
• A Múzeum épülete, amely eredetileg pénzintézeti székház volt. 1894-ben épült fel, Kiss István tervei alapján.
• A Kis-híd, amelyet 1904-ben építettek, a város legöregebb hídja

 

 

Törökkanizsa

Törökkanizsa (szerbül Нови Кнежевац / Novi Kneževac) város és község Szerbiában, Vajdaságban, az Észak-bánsági körzetben.
Zentától északra, a Tisza partján, Oroszlámos nyugati szomszédjában.

Története

Törökkanizsa Árpád-kori település. Nevét az oklevelek 1200-ban említették először Kenesna néven.
1237-1240 között Kenesna, 1332-ben Reu Kanizsa, 1337-ben Kanisa (Temes) néven írták.
A Tisza révjének mindkét oldalán kialakult egy-egy Kanizsa nevű helység. A két Kanizsa fontos tiszai átkelőhely volt, melyről Anonymus is megemlékezett honfoglalás történetében, és a Gellért legenda írója is Csanád és Ajtony harcában.
1237 körül a bodrogi Kanizsa határjárásávan említették a révet. A csanádi oldalon levő neve a 14. században Révkanizsa volt, mely 1337-ben részben köznemesi birtok volt.
Kanizsa egykor mezőváros lehetett, 1332-ben említették csütörtöki napon tartott hetivásárát is.
1333-ban már egyházas hely volt, nevét a pápai tizedjegyzékben is említették. Ez évben papja 72 garas, 1334-ben 7 és fél garas, 1335-ben 1 és fél garas pápai tizedet fizetett.
A 20. század elején Torontál vármegye Törökkanizsai járásához tartozott.
1910-ben 4938 lakosa volt, melyből 3168 magyar, 62 német, 1664 szerb volt. Ebből 2995 római katolikus, 1674 görögkeleti ortodox, 10 izraelita volt.

Népesség

Az 1910-es népszámlálás szerint 4938 magyar és szerb lakosa volt.
A 2002-es népszámlálási adatok szerint a község lakossága 12 975 fő, melyből a többség, 7920 fő (59%) szerb nemzetiségű, jelentős a magyar kisebbség, 3864 fő (29,8%). A magyarok többségben élnek két településen, Rábén és Magyarmajdányon. Három településen a magyar kisebbség 20% feletti: Firigyházán, Oroszlámoson és Szigeten.

Nagykikinda

Nagykikinda (szerbül Кикинда / Kikinda, korábban Velika Kikinda, németül Gross-Kikinda, románul Chichinda Mare) város és község a Vajdaságban, Szerbiában, az Észak-Bánsági Körzet közigazgatási központja.
Neve a magyar kökény főnévből származik.

Története

1423-ban Nagkeken néven említi oklevél. A középkori település a török korban elpusztult. 1751 és 1753 között délről érkezett szerb határőrökkel telepítették újra. A pozsareváci béke után elvesztette határőrtelepülés arculatát és a szerbek mellé nagyszámú magyar és német telepes érkezett. 1848. április 14-én véres népfelkelés volt a városban. 1849. március 23-án itt verte szét Perczel a szerb felkelőket. 1910-ben 26.795 lakosából 14.148 fő szerb, 5968 magyar, 5855 német, 436 román és 219 fő cigány volt, és a település ekkor Torontál vármegyéhez tartozott. 1944 őszén itt működött a szerbek egyik gyűjtőtábora, ahol foglyok százait kínozták és lőtték agyon.

Népesség

A városban 41 935-én élnek, melyből 31.317-en (74,7%) szerbek és 5290-en (12,6%) magyarok.
A község lakossága 67.002 fő. A szerbek alkotnak többséget (52.111 fő, 76%), és a magyarok kisebbséget (8607 fő, 12,8%). A községben több más kisebbség van jelen. Csak Szajánban van magyar többség, két településen pedig 20% feletti a magyarság: Torontálorosziban és Töröktopolyán.

 

Magyarkanizsa

Magyarkanizsa (szerbül Кањижа / Kanjiža, korábban Kanizsa) kisváros és község Szerbiában, a Vajdaság északkeleti részén, az Észak-bánsági körzetben.

Fekvése

A szerb-magyar határ mellett, a Tisza folyó jobb partján terül el Bácskában.

Népesség

 A község lakossága 27 510 fő, melyből 23 802 (86,5%) magyar nemzetiségű. A Vajdaság legnagyobb arányban magyarok által lakott községe. 13-ból 12 településen a magyarok alkotnak többséget, csak Velebiten (Fogadjisten) van szerb többség a 2002-es adatok szerint.

Nevének eredete

Írásos emlékek először 1093-ban említik a nevét (Cnesa, ejtsd: knesa). Még a következő formákban fordult elő: Kenesna, Neu Canisa, villa Canysa, Földvár, Ókanizsa, Magyarkanizsa, Stara Kanjiža. Kanizsa neve valószínűleg szláv eredetű. A knez, knezsev szavakból vezethető le. Arról nincs adat, hogy elsődlegesen mire vonatkozott: vízfolyást, például patakot, birtokot, esetleg a knez, kenéz, vagyis az ispán székhelyét-e.
Magyarul az elmúlt időszakban a következő formában fordult elő a település neve:

• Kanizsa – a II. világháborút követően évtizedekig hívták így. Az ott élő magyar emberek manapság is leginkább ehhez a névhez ragaszkodnak.
• Kanyizsa – a II. világháborút követően az ötvenes évek végéig, majd az 1990-es években, Slobodan Milošević hatalma alatt ismét a településneveket illetően a törvény a szerb elnevezés fonetikus átírását követelte meg. Annak ellenére, hogy tehát kétszer is ez volt a település hivatalos magyar neve, az ott élő magyar emberek azt természetesen nem tudták elfogadni.
• Kanjiza – Magyarországon nemrégiben ez volt a település hivatalos neve. A magyarországi törvények szerint ugyanis a külföldi településeket az adott ország hivatalos nyelvén kell hívni, ha az latin betűkkel írható, azzal, hogy a nem magyar ékezetek (ebben az esetben a ž betűről a szerb ékezet) a magyar helyesírás szerint elhagyható. Az ott élő emberek ezt a formát is teljes mértékben elutasítják.
• Kanjiza (Magyarkanizsa) – ma Magyarországon ez a település hivatalos neve. Egy másik törvény lehetővé teszi a település történelmi magyar nevének használatát, mégpedig zárójelben az "ékezettelenített" külföldi elnevezés után. Zárójelben tehát nem azért áll Magyarkanizsa, mert az a Szerbiában hivatalosan elfogadott magyar megnevezése, hanem azért, mert akkor, amikor a település utoljára Magyarországhoz tartozott, Magyarkanizsa volt a neve. Tehát akkor is ez lenne, ha az illetékes szerbiai hatóságok úgy döntöttek volna, hogy a település magyar elnevezése Ókanizsa legyen.
• Magyarkanizsa – a szerbiai Magyar Nemzeti Tanács által javasolt, és az illetékes szerbiai szervek által elfogadott törvény szerint jelenleg ez a település hivatalos, államilag elismert magyar elnevezése. Az elnevezéssel az ott élő emberek egyelőre tartózkodóak.

Története

Kedvező fekvésének köszönhetően, a vidéket már az őskorban is lakták. A mai városmag helyén korábban földvár állt. A népvándorlás korában a Marostól délre Kanizsánál volt az első rév, a Tiszán. A régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy a Tiszaparton, a mai Halász tér környékén már a bronzkorban létezett település. Az emberi lakhely kialakulását a Tisza közelsége és az átkelőhely tette indokolttá illetve az utak kereszteződése.
A rómaiak idejében, a népvándorlás korában egy őrhely állt ezen a magaslaton, azaz erődítmény, (földvár), amely a Kanizsa-patak torkolatát őrizte. Anonymus, III. Béla névtelen jegyzője, azt írta krónikájában, hogy 896-ban Zuárd, Kadocsa és Bajta vezérek Kanizsánál keltek át a Tiszán, a folyón túli területek meghódítására. A középkori okiratos források szerint Kanizsa királyi birtok volt, 1093-ban pedig a Pannonhalmi Benedek-rendi Apátsághoz került a Miroth nevű halastóval egyetemben. Ekkor a mai Budzsák városrész helyén egy másik település is létezett Szatmár néven, amely a Száva-Szentdemeteri Apátság (A mai Szávaszentdemeter, Sremska Mitrovica) birtoka volt. A tatárjárás előtt az 1240. évi összeírás a településnek 27 háznépe, vagyis kb. 135 lakosa volt. Foglalkozásukra nézve lovas jobbágyok, halászok, szekeresek. A tatárjárás, majd a törökdúlás idején A település teljesen elpusztult, helyette a korabeli források is csak Feuldvárat, azaz Földvárat említik. A zentai csata idején Marsigli osztrák térképész tábornok is bejárta a környéket, és elkészítette Földvár térképét, amelynek másolata a Halász téri emléktáblán is látható.
1686-ban a keresztény hadak (köztük magyarok és szerbek) ezen a napon egyesült erővel kiűzték a törököket Szeged és Zenta térségéből. A török uralom felszámolásával Kanizsa is a határőrvidék része lett. Ennek feloszlatása után 1751-ben pedig a Tiszai Korona (Kamara)-kerülethez csatolták. Ebben az időben hagyta el nagyszámú szerb lakosság, és települt át Bánátba, és Oroszországba. Helyükbe a Kamara 1753-tól magyar lakosságot telepít át az északi megyékből. Jogállását az 1773. évi rendeletek a szerbek jogaival teszik egyenlővé. A település ezután Bács-Bodrog vármegye szerves részévé válik. Mezővárosi és révjogot is nyert.
Az elkövetkező másfél évszázad meghatározó volt a város fejlődésében. Hatékonnyá vált a mezőgazdaság, benépesültek a kanizsai közigazgatás alá tartozó puszták: Adorján, a mai Oromhegyes, Völgyes, Orom, Tóthfalu környéke. Először szórványtanyák, majd tanyacsoportok formájában. Ekkor már vásártartás és a hetipiac is megillette Mária Terézia kiváltságlevele alapján. Erőteljes fejlődésnek indult az ipar, szakmák és céhek honosodtak meg. Ezt a fejlődést a magyar forradalom és szabadságharc évei akadályozták meg. A város 1849 folyamán kétszer is leégett, elpusztult, csak 110 ház maradt. A 20. század második felében aztán minden újjáépült. Kialakultak a kerületek a Körös utca tájéka, a Központ, a Tópart, a Tiszapart, az Újváros végül a Falu, a mai I. kerület a Körösön túl.
A város 19. századi történetében a nagygazdák, gazdag vállalkozók, kereskedők, iparosok játszották a vezető szerepet. Megalakult a Gazdakör, az Úrikaszinó, az Ipartestület. Beindultak az olvasókörök, szakszervezeti körök. Megépült a Vigadó, kialakult az Erzsébet liget, más néven Népkert. Gőzmalmok létesültek az "Első gőz- tégla- és cserépgyár" (Grünfeld Herman alapította 1903-ban) a fűrésztelep, és ily módon álláshoz jutott a mezőgazdasági munkaerőfelesleg. Már ekkor hírnevet szerzett a kanizsai építőipar. A kőművesek, az ácsok, a kubikosok Közép-Európában dolgoztak. A 20. század első évtizedeiben még nagyobb fejlődést hoztak. 1908-ban rendezett tanácsú várossá lesz. 1912-ben megépült az új városháza, a gyógyfürdő. Az új Szent Pál templom a 17. században épült, a nagytemplom is ekkor bővült. Az 1700-as években emelt ortodox templom is akkor kapta mai formáját.
Az első világháború utáni trianoni békeszerződéssel került a Szerb-Horvát-Szlovén-királysághoz. A néhai városi közlegelő területére a kormány délszláv lakosságot telepített, így alakult ki Velebit és a későbbi Vojvoda Zimonjić, de más településkezdemények is kialakulóban voltak. Nagy, dinamikus változásokat hozott a 2. világháború, de a város gazdasági, népességi szerkezete lényegében változatlan maradt egészen az 1960-as évekig.