Magyarkanizsa

Magyarkanizsa (szerbül Кањижа / Kanjiža, korábban Kanizsa) kisváros és község Szerbiában, a Vajdaság északkeleti részén, az Észak-bánsági körzetben.

Fekvése

A szerb-magyar határ mellett, a Tisza folyó jobb partján terül el Bácskában.

Népesség

 A község lakossága 27 510 fő, melyből 23 802 (86,5%) magyar nemzetiségű. A Vajdaság legnagyobb arányban magyarok által lakott községe. 13-ból 12 településen a magyarok alkotnak többséget, csak Velebiten (Fogadjisten) van szerb többség a 2002-es adatok szerint.

Nevének eredete

Írásos emlékek először 1093-ban említik a nevét (Cnesa, ejtsd: knesa). Még a következő formákban fordult elő: Kenesna, Neu Canisa, villa Canysa, Földvár, Ókanizsa, Magyarkanizsa, Stara Kanjiža. Kanizsa neve valószínűleg szláv eredetű. A knez, knezsev szavakból vezethető le. Arról nincs adat, hogy elsődlegesen mire vonatkozott: vízfolyást, például patakot, birtokot, esetleg a knez, kenéz, vagyis az ispán székhelyét-e.
Magyarul az elmúlt időszakban a következő formában fordult elő a település neve:

• Kanizsa – a II. világháborút követően évtizedekig hívták így. Az ott élő magyar emberek manapság is leginkább ehhez a névhez ragaszkodnak.
• Kanyizsa – a II. világháborút követően az ötvenes évek végéig, majd az 1990-es években, Slobodan Milošević hatalma alatt ismét a településneveket illetően a törvény a szerb elnevezés fonetikus átírását követelte meg. Annak ellenére, hogy tehát kétszer is ez volt a település hivatalos magyar neve, az ott élő magyar emberek azt természetesen nem tudták elfogadni.
• Kanjiza – Magyarországon nemrégiben ez volt a település hivatalos neve. A magyarországi törvények szerint ugyanis a külföldi településeket az adott ország hivatalos nyelvén kell hívni, ha az latin betűkkel írható, azzal, hogy a nem magyar ékezetek (ebben az esetben a ž betűről a szerb ékezet) a magyar helyesírás szerint elhagyható. Az ott élő emberek ezt a formát is teljes mértékben elutasítják.
• Kanjiza (Magyarkanizsa) – ma Magyarországon ez a település hivatalos neve. Egy másik törvény lehetővé teszi a település történelmi magyar nevének használatát, mégpedig zárójelben az "ékezettelenített" külföldi elnevezés után. Zárójelben tehát nem azért áll Magyarkanizsa, mert az a Szerbiában hivatalosan elfogadott magyar megnevezése, hanem azért, mert akkor, amikor a település utoljára Magyarországhoz tartozott, Magyarkanizsa volt a neve. Tehát akkor is ez lenne, ha az illetékes szerbiai hatóságok úgy döntöttek volna, hogy a település magyar elnevezése Ókanizsa legyen.
• Magyarkanizsa – a szerbiai Magyar Nemzeti Tanács által javasolt, és az illetékes szerbiai szervek által elfogadott törvény szerint jelenleg ez a település hivatalos, államilag elismert magyar elnevezése. Az elnevezéssel az ott élő emberek egyelőre tartózkodóak.

Története

Kedvező fekvésének köszönhetően, a vidéket már az őskorban is lakták. A mai városmag helyén korábban földvár állt. A népvándorlás korában a Marostól délre Kanizsánál volt az első rév, a Tiszán. A régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy a Tiszaparton, a mai Halász tér környékén már a bronzkorban létezett település. Az emberi lakhely kialakulását a Tisza közelsége és az átkelőhely tette indokolttá illetve az utak kereszteződése.
A rómaiak idejében, a népvándorlás korában egy őrhely állt ezen a magaslaton, azaz erődítmény, (földvár), amely a Kanizsa-patak torkolatát őrizte. Anonymus, III. Béla névtelen jegyzője, azt írta krónikájában, hogy 896-ban Zuárd, Kadocsa és Bajta vezérek Kanizsánál keltek át a Tiszán, a folyón túli területek meghódítására. A középkori okiratos források szerint Kanizsa királyi birtok volt, 1093-ban pedig a Pannonhalmi Benedek-rendi Apátsághoz került a Miroth nevű halastóval egyetemben. Ekkor a mai Budzsák városrész helyén egy másik település is létezett Szatmár néven, amely a Száva-Szentdemeteri Apátság (A mai Szávaszentdemeter, Sremska Mitrovica) birtoka volt. A tatárjárás előtt az 1240. évi összeírás a településnek 27 háznépe, vagyis kb. 135 lakosa volt. Foglalkozásukra nézve lovas jobbágyok, halászok, szekeresek. A tatárjárás, majd a törökdúlás idején A település teljesen elpusztult, helyette a korabeli források is csak Feuldvárat, azaz Földvárat említik. A zentai csata idején Marsigli osztrák térképész tábornok is bejárta a környéket, és elkészítette Földvár térképét, amelynek másolata a Halász téri emléktáblán is látható.
1686-ban a keresztény hadak (köztük magyarok és szerbek) ezen a napon egyesült erővel kiűzték a törököket Szeged és Zenta térségéből. A török uralom felszámolásával Kanizsa is a határőrvidék része lett. Ennek feloszlatása után 1751-ben pedig a Tiszai Korona (Kamara)-kerülethez csatolták. Ebben az időben hagyta el nagyszámú szerb lakosság, és települt át Bánátba, és Oroszországba. Helyükbe a Kamara 1753-tól magyar lakosságot telepít át az északi megyékből. Jogállását az 1773. évi rendeletek a szerbek jogaival teszik egyenlővé. A település ezután Bács-Bodrog vármegye szerves részévé válik. Mezővárosi és révjogot is nyert.
Az elkövetkező másfél évszázad meghatározó volt a város fejlődésében. Hatékonnyá vált a mezőgazdaság, benépesültek a kanizsai közigazgatás alá tartozó puszták: Adorján, a mai Oromhegyes, Völgyes, Orom, Tóthfalu környéke. Először szórványtanyák, majd tanyacsoportok formájában. Ekkor már vásártartás és a hetipiac is megillette Mária Terézia kiváltságlevele alapján. Erőteljes fejlődésnek indult az ipar, szakmák és céhek honosodtak meg. Ezt a fejlődést a magyar forradalom és szabadságharc évei akadályozták meg. A város 1849 folyamán kétszer is leégett, elpusztult, csak 110 ház maradt. A 20. század második felében aztán minden újjáépült. Kialakultak a kerületek a Körös utca tájéka, a Központ, a Tópart, a Tiszapart, az Újváros végül a Falu, a mai I. kerület a Körösön túl.
A város 19. századi történetében a nagygazdák, gazdag vállalkozók, kereskedők, iparosok játszották a vezető szerepet. Megalakult a Gazdakör, az Úrikaszinó, az Ipartestület. Beindultak az olvasókörök, szakszervezeti körök. Megépült a Vigadó, kialakult az Erzsébet liget, más néven Népkert. Gőzmalmok létesültek az "Első gőz- tégla- és cserépgyár" (Grünfeld Herman alapította 1903-ban) a fűrésztelep, és ily módon álláshoz jutott a mezőgazdasági munkaerőfelesleg. Már ekkor hírnevet szerzett a kanizsai építőipar. A kőművesek, az ácsok, a kubikosok Közép-Európában dolgoztak. A 20. század első évtizedeiben még nagyobb fejlődést hoztak. 1908-ban rendezett tanácsú várossá lesz. 1912-ben megépült az új városháza, a gyógyfürdő. Az új Szent Pál templom a 17. században épült, a nagytemplom is ekkor bővült. Az 1700-as években emelt ortodox templom is akkor kapta mai formáját.
Az első világháború utáni trianoni békeszerződéssel került a Szerb-Horvát-Szlovén-királysághoz. A néhai városi közlegelő területére a kormány délszláv lakosságot telepített, így alakult ki Velebit és a későbbi Vojvoda Zimonjić, de más településkezdemények is kialakulóban voltak. Nagy, dinamikus változásokat hozott a 2. világháború, de a város gazdasági, népességi szerkezete lényegében változatlan maradt egészen az 1960-as évekig.

 

 

Csóka

Csóka (szerbül Čoka / Чока) település és község a Vajdaságban, Szerbiában. A község az Észak-Bánsági Körzetben található.

Története

Csóka Árpád-kori település. Nevét az oklevelek már 1247-ben említették Chaka néven.
Csóka a Csanád nemzetség birtoka volt, mely 1247-ben az e nemzetségből származó Kelemen fia Pongrác ispán birtoka volt.
A nemzetség tagjainak 1274 évi osztozkodásakor a Makófalviak kapták.
1284 előtt a települést a kunok kirabolták.
1321-ben Károly Róbert király visszaadta Csókát Csanád prépostnak és testvéreinek.
1337-beli osztozáskor úgy osztották meg, hogy a mezőfelőli rész a Telegdieké, a másik része a Makófalviaké lett.
A 20. század elején Torontál vármegye Törökkanizsai járásához tartozott.
1910-ben 4245 lakosa volt, ebből 3263 magyar, 33 román, 903 szerb volt, melyből 3188 római katolikus, 952 görögkeleti ortodox, 54 izraelita volt.

Topolya

Topolya (szerbül Бачка Топола / Bačka Topola) város és község az Észak-bácskai körzetben, Vajdaság középső részén, Szerbiában, 34 km-re délre Szabadkától, 44 km-re Magyarország határától. A város lakosainak száma 16 600 (2002). A község lakosainak száma 38 242 (2002).

Topolya város

Topolya a telecskai löszfensíkon, a Krivaja patak völgyében terül el, amely a várost megközelítően észak-dél irányában szeli át és egyben a város legmélyebb pontja is. A pataktól keleti és nyugati irányban dombok emelkednek. Mindkét dombon a tengerszint feletti magasság átlagosan 97 méter. A város szívében fontos útvonalak kereszteződnek: Szabadka – Újvidék, Zombor – Zenta és Becse – Pacsér. A Budapest – Szabadka – Belgrád vasútvonal és autópálya is érinti a várost.

Története

Topolya mezőváros a Duna-Tisza vidék déli, a valamikori Bács-Bodrog vármegye középső, a mai Bácska északi részén helyezkedik el. E fontos földrajzi helyzetének köszönhetőleg már az őskorban is lakott volt.

A kezdetek - 15.-16. század 

Topolya nem mindjárt a mai nevén jelent meg a történelmi feljegyzésekben. Első írásos emlék, amely a mai Topolya helyén létező településre vonatkozik 1462. február 16-án kelt dokumentum őrzi. A Budán kiállított adománylevél egy Fybaych nevű településről tesz említést Naghbaych települése mellett. Az elvégzett kutatások alapján Naghbaych (Nagybajsa) azonos a mai Bajsával, míg Fybaych (Kisbajsa) a mai Topolyával azonos. A település fejlődése egy patak mocsaras völgyében indult el, mely mai folyó-alakját a 19. és a 20. század fordulóján végrehajtott vízszabályozások után nyerte el. A patak mai neve Krivaja.
A török vész elsodorta Naghbaych-ot, de a település nem vált lakatlanná. Az 1589-es török deflekter szerint Naghbaych 29 házból állt. Szabadka ezidőtájt 49 házat számlált. Buda eleste után a deflekterek a győztesek zsákmányaként Bécsbe kerültek. A török hódoltság idejéből fennmaradt 1543. évi, a kalocsai érsekség által kibocsátott dézsmalajstrom említett először Topola nevű települést. A török kiűzése után Topolya környéke kamarai birtok lett és marhakereskedőknek adták birtokba.

A török után - 17. század – 1750-ig 

Topoly névalakban a település először 1665-ban a királyi védőlevéllel megerősített kalocsai érsekség helységjegyzékében, Szelepcsényi György érsek összeírásában szerepel.
A bécsi háború idején az osztrák hadvezetés a frissen visszafoglalt területekről akarta élelmezni hadseregét. Így 1686-ban Topolyára is hadiadót vetettek ki. Ebben az adójegyzékben Topolyy településére, melynek 60 háztartása volt adó fejében évi 220 mérő búzát, 24 marhát és 1200 forintot kellett beszolgáltatni. Ez az adómennyiség arra utal, hogy a környék legnagyobb települése lehetett.

A topolyai Sarlós Boldogasszony templom

A Rákóczi-szabadságharc idején a szerbek és kurucok 1704-ben elpusztították az egész környéket, köztük Topolyát is. Ebből az időből származó 1740-ben készített Bácska térképen Topolya mint puszta van feltüntetve a környező Bajsa, Emusics, Nagyhegyes, Rogatica, Csantavér, Ómoravica és Pacsér puszták mellett. Mint puszta lett feltüntetve az 1747-ben C.F. Kaysser mérnök által összeállított Szabadka és környéke térképen is.

Az újjáéledés - 1750 

1750 fordulópontot jelent a település fejlődésében. Grassalkovich Antal zombori gróf 1750. szeptember 15-én kelt ajánlólevelében Csizovszki Ferenc szabadost megbízta a topolyai puszta betelepítésével, és elrendelte, hogy a topolyai pusztára 200 magyar és szlovák családot vezessenek telepítés céljából. Topolya a lakossainak száma 1376 fő volt.
Első imaházának veretfalú nádfedeles épülete 1756-ban épült. Ebben a épületben tartottak istentiszteszteletet a szabadkai zárdából kijáró Ferenc-rendi szerzetesek. Később ebben az épületben 150 iskolás gyermek befogadására tették alkalmassá. Az első épület, amely nagyobb építőipari szakértelmet követelt az a Topolya első temploma, melyet 1761-62-ben építettek a Magyar királyi kamara hozzájárulásával. Anyaga égetett tégla volt. 1765-ben megépül az első szárazmalom.1780-ban fogadóval is rendelkezett a település, amely valószínű az 1760-as években épült.
Topolya első fennmaradt térképe az 1771-es kamarai térkép. A települést 512 lakóház alkotta. További betelepítések következtében 1791-es összeírás szerint már 3478 lakossal rendelkezik Topolya. A kamarai időszak utolsó építkezése a máig fenmaradott Kálvária-domb szoborcsoportjainak elhelyezése volt 1797-ben.

A Kray-uradalom - 1800 

1800-ban Topolya kamarai falu királyi adományként báró Kray Pál birtokába került. A Kray család szívvel-lélekkel támogatták a város fellendülését. 1805-ben felépítették a Kray Pál család bárói kastélyát, melynek épülete még ma is használatban van. Megvetik a híres topolyai park alapjait. Ekkor Topolyán 650 ház és 4000 lakos volt. Ipara szépen virágzott. 1806-ban mezővárosi rangot kapott a település. 1812-ben a mezóváros felépíti az új városházát. Az 1815-ben készült jegyzék 17 szárazmalmot tart számon.

1848-tól az I. világháborúig 

1849. januárban a szerb szerviánus hadak kifosztották a Kray-kastélyt és Topolyát. A hadjárat által keltkezett tűz közel kétszáz házat éget le. A szabadságharc hatalmas károkat okoz a városnak. A szerbek az utolsó Kray-t elfogták és fogságba vitték. Halála után Kray lánya férjhez ment gróf Zichy Jánoshoz, aki a topolyai birtok ura lett 1852-ben.
Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia születése újabb lendületet adott a fejlődésnek. Megkezdődött a polgáriasodás és az iparosodás. A helybeli ipar fellegvára a malomipar lett. A sok szélmalom mellett megjelentek a gőz-, majd a hengermalmok. A város lassan magához tért és épületeinek ujjáépítésének megkezdődött. Gróf Zichy 1869-ben felépítette a zárdaiskolát. 1883-ban intézmenyesítésre került a városrendezés is az ún. szépészeti bizottság álltal, majd később építészeti bizttság néven működik. A járásbíróság és a telekkönyvi hivatal egyemeletes ma is álló épülete 1890-ben lett megépítve. Fazekas Lajos szabadkai építész terevi alapján neogót stílusban kápolna épült a Kálvárián, melynek épülete még ma is fontos tájákozódási pontot jelent a városban. 1893-ban már a "Topolya és vidéke" nyomtatott sajtó is működött a városban.
Topolya mai jelképének, az új katolikus templom (Sarlós Boldogasszony) megépítésére is sor került. A templom eredeti terveit Raichle J. Ferenc szabadkai építész készítette téglaoszlopokkal. A tervváltozások, melyeket Milics és Társai jónevű budapesti cég készített a téglaoszlopok helyett az akkor még az építészetben újdonságnak számító vasbeton oszloprendszert látott elő. A munkálatok 1904-ben kezdődtek el. A templom épülete 1906. augusztus 5-én lett átadva használatra. A templom mai szemmel is impozáns méretit jellemzi a 72.70 méteres toronymagasság.
A város az első világháború kitörése előtti utolsó nagyobb vállalkozása a polgári iskola mai is álló épületének felépítése volt.
1904-ben miniszteri rendelet alapján a Bácstopolya nevet Topolyára változtatják. 1906. április 19-i hatalmas tűzvész álltal a város nagyobb része a tűz martalékává lett.
Az 1848-as történések utánni időszak Topolya leghíresebb egyénisége dr. Hadzsy János. Orvosként és tűzoltóparancsnokként is tevékenykedett. Munkásságának köszönhető az Önkéntes Tűzoltó Testület valamint több artézi kút és fürdő létesítése is.

Az I. és a II. világháború 

1918-ban Topolyát a szerb csapatok fancia fedezett alatt bevonulásukkal elfoglalnak és az SZHSZ (Szerb-Horvát-Szlovén) királysághoz csatolják. A két világháború között épült az 1940-ben átadott prahoszláv templom. 1941. áprilisában pár nap alatt a Magyar Hadsereg visszafoglalta egész Bácskát. A visszafoglalás 1944. október 18-án történt meg. A visszafoglalást a szerb partizán csapatok az előretörő szovjet csapatok támogatásával tudták végrehajtani.A foglyulejtett foglyok kihallgatása és bántalmazása az iskola épületében történt. A terror tetőpontja november 14.-én volt. Az eltüntek száma a mai napig is ismeretlen. Eddig 68 nevet sikerült felkutatni.

A 20 század második fele napjainkig 

A II. világháború utánni korszakban Topolya fejlődése teljesen új irányt vett. Az 1960-as, '70-es és '80-as években ipari mértékü építkezése teljesen megvátoztatta Topolya arculatát. Sok értékes épületet lebontottak. Az iparosodás nagy mertékben fejlődött. Topolya jelentős iparága az építőipar, élelmiszeripar, textilipar valamint a lábbeli-ipar volt. Az ipar árnyékában a mezőgazdaság is megmaradt domináns szereplőként. A város felemelkedett.
Az 1990-es évek balkáni viszályainak történései álltal elindított álltalános romlás az egész ország területén így Topolyán is végigsöpört. A mindent tönkretevő hanyatlás évtizedekre visszavetette a környék fejlődését. az ipar teljesen térdre kényszerült. A mezőgazdaság teljes kifosztása történt meg. A fiatalok egy része külföldre távozott menekülve a hanyatlás és az állandó háborús veszély elöl.
A 2000. október 5-ei rendszerváltás után vége szakadt a szakdék felé tartó tarthatatlan helyzetnek, de a több mint tíz évig tartó rohamos romlás nagyon lassú talpraállása észlelhető. A csőd szélén álló ipari vagy teljesen becsukta kapujait vagy pedig a privatizációs folyamat révén új tulajdonosokra talált.

Szabadka

Szabadka (szerbül Суботица, horvátul Subotica, latinul Maria-Theresiopolis, németül Maria-Theresianopel) város és község Szerbiában, a Vajdaság északi részén, az Észak-bácskai körzetben, Magyarország déli határától 10 km távolságban.
A Vajdaság második legnépesebb városa Újvidék után, lakosainak száma 99.981, a környező településekkel együtt megközelíti a 150.000 főt. Szabadka község, Topolya és Kishegyes községekkel együtt az Észak-bácskai körzetet alkotja, melynek adminisztratív központja is egyben.
A város a vajdasági magyarok, a horvátok és bunyevácok szellemi, kulturális és politikai szervezeteinek központja, valamint számos nemzetiségi nyelvű oktatást is folytató közép- és felsőfokú oktatási intézménnyel rendelkezik.

Története

Írásos dokumentumok Szabadkát először 1391-ben említik "Zabotka" vagy "Zabadka" néven. 3000 éves régészeti leletek alapján bizonyított, hogy korábban is éltek emberek a település környékén. A település fejlődésének záloga az, hogy földrajzi helyzete miatt Ázsia és Európa közötti kereskedelem útvonalai haladnak erre. A térségben gyakori népmozgások eredményeképpen szerbek, magyarok, németek, szlovákok, horvátok, bunyevácok, görögök, törökök, zsidók, örmények, cigányok és még számos más nemzetek fordulnak meg és adnak uralkodót, tulajdonost és számtalan kiemelkedő képességű szabadkait a világnak.
Területe a török idők előtt a Hunyadiak kezén volt. A települést Mátyás király 1464-ben Dengelei Pongrácz János erdélyi vajdának adományozza, aki 1470-ben várat építtetett. A mohácsi csatát (1526) követő zűrzavaros időszakban Jovan Nenad (magyarosan Cserni Jován) kiáltotta ki magát a környék cárává, (fekete cárként is emlegetik) és ez lett a délvidéki felkelés központja, amely rövid idő után megszűnik. Történelmi szempontból ez csak annyiban bizonyul jelentősnek, hogy szerb források előszeretettel hivatkoznak rá, és a város főterén szobrot állítottak "legendás" alakjának.
1542-ben a törökök elfoglalták a várost, és majd csak 1686-ban, tehát mintegy százötven év múltán szabadul fel. E hosszú háborús évek alatt alig maradt magyar népesség a vidéken.
A török kiűzése után Habsburg vezénylettel megindult az újratelepítés. Először főleg katolikus vallású délszláv népesség érkezett a rigómezei csata óta délről folyamatosan felhúzódó ortodox lakosság mellé. Magyar források mindkettő népcsoport esetében gyakran csak "rácok"-ról beszélnek, azzal, hogy az egyik népcsoport tagjait "katolikus rác"-nak, míg a másik etnikumot "óhítű", azaz "ortodox rác"-nak hívják. Nem nehéz felismerni, hogy ezek a "rác"-ok a város jelenlegi horvát és bunyevác (katolikus), illetve szerb (ortodox) lakosságának az elődei. A katolikus anyakönyvi kivonatok gyakran dalmátokat emlegetnek, ami sokat elárul arról, hogy Szabadka katolikus délszláv népessége melyik vidékről származhatott el. Mai napig sem egységes a vajdasági katolikus délszlávok hivatalos elnevezése. A Szerbiai hivatalos álláspont külön nemzetiségnek tünteti fel a magukat elsősorban bunyevácnak vallókat, míg horvát nacionalista nézetek egyértelműen nemzetük részéhez tartozónak tekintik őket.

A szabadkai Szent István tér 1914 körül

Mária Terézia 1743-ban mezővárosi rangra emeli a települést, amelyet ekkoriban Szent Máriának hívnak. Majd ugyanez a királynő 1779-ben szabad királyi várossá nyilvánítja Szabadkát, és ekkortól nevezik Maria Theresiapolisnak, legalábbis latinul, illetve németül.
Szabadka szabad királyi városi rangra emelése erőteljes fejlődéshez segítette a települést. A városi tanács megszervezi több környező puszta benépesítését, amelyek a török idők alatt néptelenedtek el. Magába a városba ekkor már nem volt szervezett telepítés, de ahogy fejlődött Szabadka, úgy szivárgott ide a lakosság elsősorban a történelmi Magyarország többnyire magyar nyelvű vidékeiről. Érdekes nemzetiségi momentum, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a bunyevácok a szerbek és horvátok többségétől eltérően együtt harcoltak a magyarokkal és nekik köszönhetően Szabadka magyar kézen maradhatott.
A város kiegyezés kori (1867.) dinamikus fejlődését jól tükrözi, hogy 1869-ben vasúti közlekedés köti össze a világgal, a magyar millenniumra (1896.) megnyitják az első villanytelepet, és egy évvel később, 1897-ben már villamos jár Szabadka és Palicsfürdő között, amely az egyre csak polgáriasodó város kedvelt kirándulóhelye lett. Szabadka sohasem látott akkora fejlődést mint ezekben a "boldog békeidők"-ben. Ekkor nyeri el a város szecessziós, kifejezetten közép-európai arculatát.
Az erőteljes fejlődést a város lakosságának gyarapodása is jól tükrözi. Amikor Szabadkát 1920. június 4-én hivatalosan is elszakították a történelmi Magyarországtól és az akkori Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része lett, az egész Kárpát-medence egyik legnépesebb településének számított, ahol a jelentős horvát, illetve bunyevác és szerb lakosság mellett a magyarok abszolút többséget alkottak. Az újonnan létrehívott délszláv királyság legnagyobb városa nem Belgrád, és nem Zágráb volt, hanem Szabadka. Jugoszlávia felbomlása után 1941 és 1944 között Szabadka ismét Magyarországhoz kerül. Az 1942-es délvidéki razzia idején 180 szerb esett áldozatul a magyaroknak, 1944 végén pedig a visszatérő szerbek mintegy 7000 magyart gyilkoltak le. A Törött szárnyú turulmadár emlékműve a Zentai úti temetőben a megtorlás áldozatainak állít emléket.

Népesség

Szabadka városban a magyarok relatív többséget alkotnak.
A Szabadkát körülvevő szűkebb agglomerációba egy kisváros (Palics) és 17 kisebb település tartozik. Az agglomeráció lakossága összesen 148.401 főt tesz ki (2002). A magyar nemzetiségűek relatív többségben vannak (57.092, 38,5%), míg a szerbek a lakosság 24,1%-át alkotják (35.826 fő). Számosabb népcsoportot jelentenek még a horvátok (16.688 - 11,2%), illetve bunyevácok (16.454 - 11,1%). Szabadka város lakószámának változását mutatja a grafikon, melyen jól látható, hogy stagnáló állapotban van a város ezen a téren.

Vallás

 

A szabadkaiak túlnyomó többsége, mintegy 70%-a, római katolikus. A város a Szabadkai Egyházmegye székhelye. Összesen 8 katolikus plébániatemplom, több kápolna és egy ferences templom és rendház, 2 szerb ortodox, egy evangélikus és egy református templom található a városban. Szentkút (szerbül és horvátul Bunarić) népszerű kegyhely a város délkeleti határában.
A szabadkai községben a 2002. évi népszámlálás adatai alapján a vallási felekezethez tartozók aránya az alábbi:

• Római katolikus = 93,521 (63.02%)
• Szerb ortodox = 38,523 (25.96%)
• Protestáns = 2,794 (1.88%)

Látnivalók

Szabadka legreprezentatívabb épülete a méreteinél fogva akár parlamentnek is beillő, szecessziós városháza, amelyet Komor Marcell és Jakab Dezső budapesti építészek tervei alapján Nagy Ferenc és Kladek Lukács vállalkozók helybeli cége épített fel mindössze két év alatt (1908-1910). Ugyanezen építészek tervezték a szabadkai zsinagógát is, szintén magyar szecessziós stílusban.

Szabadság tér és a Korzó, valamint a színház korinthoszi oszlopsora

A magyar szecesszió kiváló példája még a Reichl Ferenc által építtetett Palota is (1903-1904), és több épület a Korzó környékén, az egykori Kossuth utcán. Itt volt látható – 2007-es lebontásáig – a Szabadkai Népszínház korinthoszi oszlopos épülete is (1853.), amelyben az elsők között talált otthonra magyar nyelvű színtársulat, és ahol Blaha Lujza kezdte pályafutását.
Az egyházi épületek közül, építészeti szempontból, a legjelentősebb a Ferences rend temploma, más néven Barátok temploma, különösen pedig a rendház, amelyet a régi szabadkai vár maradványaiból alakítottak ki (1723.). A katolikus székesegyház barokk stílusban épült (1797.), és erősen emlékeztet a Kalocsai Érsekség bazilikájára, amelyhez adminisztratívan akkoriban tartozott. A Sándor városrészben épült szerb ortodox templomban az ikonosztáz az ortodox barokk festészet ritka példánya.
Szabadka központját a századforduló remek épületein kívül két viszonylag új szökőkút teszi még hangulatosabbá, amelyeket – csakúgy mint a városházát és a Reichl-palotát – stílusosan Zsolnay kerámiával fedtek (lásd: Zsolnay Vilmos), és amelyeknek formavilága szintén a magyar szecesszióra emlékeztet.

Közlekedés 

Szabadka közúton, és vasúton is könnyen megközelíthető csomópont, Szerbia számára „Európa kapuja”. Repülőtérrel is rendelkezik, melyet elsősorban Szárits János kései utódjai jellemzően sport célokra használnak.

Tömegközlekedés 

1897-ben döcögött végig a város utcáján villamos Az első busz 1927-ben szállította az utasokat. Napjainkra a modern közlekedésnek megfelelően, a tömegközlekedési közvállalat legmodernebb buszokkal rendelkezik. A tömegközlekedés jubileumi 110. évében 2007-ben hét új autóbusszal is gyarapodott a Subotica-Trans járműparkja.

Vasút 

Magyarországról a 136-os vagy a 150-es vonalon érhető el. A városból Belgrád felé is megy vonal. Régen vasúti kapcsolata volt a Szabadka–Baja-vasútvonal segítségével Bácsalmás-Baja felé, ma a sínek fel vannak szedve a határon.

Híres szabadkaiak

• Arnold György (1771-1848), zeneszerző, egyházi karnagy, a nevéhez fűződik az első hangverseny bemutatása a városban.
• Ács Károly költő, műfordító
• Sava Babić, szerb fordító, több kortárs és klasszikus magyar művet fordított szerb nyelvre
• Bártfay József ügyvéd, író
• Csáth Géza (1887-1919), író, zeneesztéta, orvos
• Cseszneky Gyula gróf, költő, macedón nagyvajda
• Duranci Béla író, művészettörténész
• Dévavári Zoltán (1928-2007),író, irodalomtörténész, újságíró
• Gyelmis-Lukács János (1899-1979) festőművész
• Kasza József politikus
• Danilo Kiš (1935-1989), a szerb nyelvű irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja; több magyar művet fordított szerb nyelvre.
• Illés Zoltán (1961- ) magyarországi parlamenti képviselő
• Komlós Juci (1919- ) színművész
• Kosztolányi Dezső (1885-1936), író, újságíró, esztéta
• Kuzsinszky Bálint (1864–1938) régész, ókortörténész, az MTA tagja
• Lányi Ernő (1861-1923), karnagy, zeneszerző
• Lányi Sarolta költő, műfordító
• Lékó Péter (1979- ), minden idők egyik legnagyobb magyar sakkozója
• Sylvester Levay (1945- ) zeneszerző
• Lengyel Pál Hugó nyomdász, újságíró, az eszperantó nyelvű lapkiadás úttörője
• Lévay Endre (Szabadka, 1911. november 22. – Szabadka, 1985. október 29.):író, szerkesztő.
• Loósz István (1868-1920) filológus,tanár
• Munk Artúr (1886-1955) író,orvos
• Paskó Csaba (1975- ), egyházzenész,tanár
• Pataki László (1916–1999), ismert színész és rendező, a szabadkai Népszínház tagja
• Radulovics Bojana válogatott kézilabdázónő
• Raichle J. Ferenc (1869 Apatin-1960 Budapest) építész, műgyűjtő, üzletember
• Suták József piarista szerzetes, matematikus, egyetemi tanár.
• Szárits János sportoló, repülőgép-építő, a „magyar ősrepülő”
• Szekeres László (1931-1997) régész, politikus
• Székely Tibor (1912-1988), ismert utazó és felfedező, eszperantista, író
• Tomislav Sivić futballedző, 2007/08 NB-II keleti csoport bajnokának Kecskeméti TE az edzője
• Franjo Vujkov (1942-) horvát politikus
• Vukovics Géza (1928-2007), publicista, esszéíró, műfordító

 

Kishegyes

Kishegyes (szerbül Мали Иђош / Mali Iđoš) falu és község Szerbia Vajdaság tartományában, az Észak-bácskai körzet középső részén. A Krivaja folyó mentén helyezkedik el a Telecskai-dombok ölelésében, Topolya és Szenttamás között félúton.

Kishegyes község

Kishegyeshez tartozik még két falu, Szeghegy és Bácsfeketehegy (utóbbit a helyiek gyakran Feketics néven említik).
Területére nézve (175 négyzetkilométer) Kishegyes Szerbiában a legkisebb község

Története

A falu neve a történelem folyamán először 1462-ben bukkan fel, amikor Mátyás király édesanyjának, Szilágyi Erzsébetnek Szabadka táján több pusztát ajándékozott, köztük Hegyesthwrolt is. A törökök teljesen elpusztították a települést. Az újratelepítés 1769-ben történt, ekkor Békés megyéből, Békésszentandrásról 81 római katolikus család költözött a mai Kishegyes területére.
A Szent Anna tiszteletére emelt templomot 1788-ban szentelték fel. A falu az újratelepítés során a Krivaja (Bácsér) mentén épült fel, kezdetben 170-en laktak itt. 1849. július 14-én Guyon Richárd a falu közelében győzte le Jellacsics horvát bán többségben lévő seregét – s ezzel megvívta a szabadságharc utolsó győztes csatáját.
A trianoni békeszerződésig Kishegyes Bács-Bodrog vármegyéhez tartozott.
Az 1980-as évekig Kishegyes lakossága, a 1848–49-es szabadságharc és a világháborúk éveitől eltekintve, folyamatosan növekedett.
A szerbek a faluba, illetve Kishegyes község területére főleg az 1990-es évek délszláv háborúi alatt érkeztek mint menekültek főleg Horvátországból és Boszniából. A háború alatt a helyi vállalkozások nagy része tönkrement. Sokan Magyarországon vállaltak munkát. Korábban jelentős szerepe volt a mezőgazdasági birtoknak, a fémfeldolgozó vállalatnak és a téglagyárnak. Mára társadalmi vállalataink magántulajdonba kerültek. Kishegyesen még mindig 30%-os a munkanélküliség.

Kultúra

 Falunknak van óvodája, általános iskolája, könyvtára, egészségháza. Számos író, képzőművész, színész, zenész és újságíró pályafutása indult a faluból. Lajkó Félix és Rúzsa Magdolna is Kishegyesen kezdte a karrierjét. A helyi művelődési élet mozgatója a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület. Az Egység Sportegyesület keretében pillanatnyilag a labdarúgó, sakk és a női kézilabda szakosztály működik. Évenkénti rendezvények a Dombos Fest, Anna-napok, Csépe-emléknap. Havonta megjelenik a kishegyesiek lapja a Szó-Beszéd. A faluban több civil szervezet működik sikeresen. Az Önkéntes Tűzoltó Testület 130 éves múltra tekint vissza.

Híres emberek

• Csépe Imre, vajdasági író, gyermekversek költője
• Rúzsa Magdolna, a Megasztár nyertese 2006-ban

Versec

Versec (szerbül Вршац ill Vršac, németül Werschetz, románul Vârşet) város és község Szerbiában, a Vajdaságban, a Dél-bánsági körzetben.

Fekvése

 Belgrádtól 85 km-re északkeletre a Verseci-hegység lábánál. A román határtól 14 km-re fekszik. Közigazgatásilag még 23 település tartozik hozzá.

Nevének eredete

 Nevét a szláv vrsc (kis hegy) szóból kapta, ugyanis a várostól keletre emelkedik a 407 m magas várhegy.

Története

A régészeti leletek tanúsága szerint már az újkőkorban laktak itt emberek. Később trákok, kelták, szkíták, dákok, gepidák és avarok szállásterülete volt.
A települést 1427-ben Zsigmond egyik oklevelében említik először. 1439-ben ’’Verschecz’’ néven említik. A 15. században szláv település, várát Zsigmond király építtette. A török a falut teljesen elpusztította, 1552-ben pedig Ahmed pasa a várat is bevette. A gyakori török és erdélyi ostromok következtében 1658-ban romba dőlt, csak egyetlen tornya maradt. 1690-ben Csarnojevics Arzén pátriárka vezetésével szerbek települtek le és püspökséget alapítottak. 1699-ben a karlócai béke értelmében 1716-ig ismét török kézre került.
A török uralom megszűnésével a város Temesi bánság egyik kerületi székhelye lett. 1717-ben szőlőművelő németek települtek le. A 18. században a város fejlődésnek indult, ekkor alapították első iskoláját, gyógyszertárát és postáját. 1757-ben az ortodox, 1766-ban az Uspenska, 1785-ben a Nagy Saborna templomot szentelték fel. 1788-ban a város magát csellel védte meg a török ellen. 1817-ben szabad királyi város lett. 1840-ben 15 503 lakosával a temesi Bánság legnépesebb települése volt. 1848. július 11-én itt zajlott le a szabadságharc első csatája a szerbek ellen. 1849-ben a császári rendelettel létrejött Szerb Vajdaság és Temesi Bánság része lett.
Versecre a vasút 1858-ban érkezett meg. 1880-ban Bernard Staub svájci kereskedő megalapította a Helvécia pincészetet és borait Európa szerte ismertté tette.
1910-ben 27 370 lakosából 13 556 német, 8602 szerb, 3890 magyar, 879 román, 127 szlovák volt. A trianoni békeszerződésig Temes vármegyéhez tartozott. 1918-ban a Monarchia háborús vereségével a város a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd Jugoszlávia része lett. 1944-ben a németeket elűzték a városból, így a nemzeti sokszínűség alig maradt meg. Ma 40 000, a hozzá tartozó településekkel együtt 60 000 lakosa van.

Látnivalók

• Temploma 1860 és 1863 között Schulek Frigyes tervei szerint épült.
• Határában állnak Érsomlyó várának romjai. A várat 1323-ban említik először királyi várként, majd Perényi Miklós szörényi báné, 1411-ben a szerb despoták kapták meg, 1444-ben Hunyadi János szerezte meg, de 1448-ban visszaadta.
• A várostorony a 14. században épített vár maradványa.
• A városi múzeumot 1882-ben alapították, 300 000 kiállítási tárgya van.
• A városban szeptemberben nagy szüreti fesztivált rendeznek.
• Októberben zenei fesztivált tartanak.
• 

  Ortodox templom
  

  A Szent Gellért Püspök és Vértanú katolikus templom
   

 

Pancsova

Pancsova ( szerbül Панчево/Pančevo, németül Pantschowa vagy Banstadt, románul Panciova) város Szerbiában, a Vajdaságban. A város a Dél-bánsági körzet központja.

Fekvése

Belgrádtól 16 km-re északkeletre a Duna bal partján fekszik.

Nevének eredete

Neve a közeli Ponyavica patak nevéből származik, az pedig a szerb ponjavica (= gyűszűvirág) főnévből. Ezt a betelepülő szlávok Pancsevóra alakították és ebből lett a ma használatos magyar neve. Valószínűleg az eredeti magyar elnevezést is innen nyerte a város, amit néhányan a „pancsol” szóból véltek eredeztetni.
Középkori magyar neve az ószláv eredetű Pancsaly.

Története

1430-ban Panczal néven említik. Vidékén állott a honfoglalás idején Kövivár. 1660-ban fa erődítménye volt. Itt győzte le 1739. július 30-án Oliver Wallis császári tábornok a törököt. 1848. március 22-én magyar lakossága a forradalom mellé állt, július 15-én Rajacsics metropolita szerb sereggel bevonult, majd július 23-án lefegyverezte a magyar és német lakosságot. 1848. december 27-én itt halt meg Šupljikac szerb vajda. 1849. január 2-án itt ütközött meg Kiss Ernő tábornok Mayerhofer császári tábornok seregével.
1849. április 10-én itt aratott győzelmet Perczel Mór a szerbek felett. A 19. század végén szabad katonai város, a német bánsági ezred főtiszti központja. 1910-ben mint törvényhatósági joggal felruházott város Torontál vármegyéhez tartozott.
A város manapság jelentős vegyipari központ, ahol kőolajfinomító üzem található.