Gyermek és iskolaévek
Giuseppe Verdi 1813. október 10-én (vagy október 9-én - a rendelkezésre álló adatok pontatlanok) született a lombardiai Le Roncoléban, az akkori Pármai Hercegség Busseto nevű kis vásárvárosától négy kilométerre délkeletre fekvő falucskában. A sors iróniája, hogy ugyanebben az évben, május 22-én született Lipcsében Richard Wagner, aki élete során legfőbb zenei vetélytársa volt.
Mivel szülőföldje abban az időben Napóleon Itáliai Királyságának része volt, ezért a helyi anyakönyvben a gyermek neve – Giuseppe Fortunio Francesco – francia keresztnevekkel szerepel: Joseph Fortunin François.
| „ | Én, Carlo Arcari, Le Roncole plébánosa ma reggel megkereszteltem néhai Giuseppe fia, Carlo Verdi és Carlo leánya, Luigia Uttini e parókiabeli házastársak tegnap este nyolckor megszületett gyermekét, kinek a neve Joseph Fortunin François | ” |
|
– anyakönyvi kivonat, latinból fordítva
|
||
Giuseppe Verdi gyerekkoráról nagyon kevés információ maradt fenn, azok nagy részét egy megíratlanul maradt életrajz közli, melyet későbbi nagy csodálója, Giuseppe Demaldé vetett papírra.
Giuseppének 1816. március 20-án húga született, Giuseppa Francisca, aki azonban 1833. augusztus 9-én agyhártyagyulladásban meghalt.
Gyerekkorában az ifjú Verdinek a zene volt a mindene. Legfőbb szórakozása az apja kocsmájába betévedő vándormuzsikusok és a templomból kiszűrődő orgonaszó hallgatása volt.
A szájhagyomány szerint, amikor egy alkalommal a Szent Mihály arkangyal-templomban ministrált, annyira belefeledkezett az éneklésbe, hogy a feldühödött pap felpofozta. „Verje meg az Isten”! – kiáltott a papra az ifjú Verdi, akinek az átka a későbbiekben beteljesedett, hiszen évekkel később villám csapott a templomba, és halálra sújtotta a papot és a gyülekezet néhány tagját. A zeneszerző élete során szívesen mesélte ezt a történetet barátainak.
Zenei hajlamait állítólag Don Baistrochi, a Szent Mihály arkangyal-templom orgonistája fedezte fel, aki egyben iskolai tanítója is volt. A gyermek apját rábeszélte egy ócska spinét megvásárlására, ennek köszönhetően az ifjú Verdi otthon is nyugodtan gyakorolhatott zenélni.
Tízéves korában beíratták a bussetói iskolába, így elkerült otthonából. Miután Don Baistrochi meghalt, őt nevezték ki orgonistának, ami azt jelentette, hogy vásár- és ünnepnapokon gyalogosan kellett megtennie az utat Bussetóból Le Roncole-ba. Díjazása jelentéktelen volt, és még otthoni támogatásra sem számíthatott, hiszen családja folyamatos pénzügyi problémákkal küszködött. A bussetói évek alatt az ifjú Verdit kiváló tanárok tanították, sikerült megtanulnia a klasszikusokat, humanista tudományokat és retorikát egyaránt. 1825-ben zeneiskolába került, melyet a helyi templom orgonistája, Ferdinando Provesi vezetett. Verdit ezekben az években karolta fel Antonio Barezzi gazdag kereskedő, akitől többek közt apja, Carlo is áruját vásárolta. Négy lánya és két fia mellé családtagnak fogadta be. Barezzi maga is jártas volt zenei téren, hiszen a helyi zenekar vezetője volt, amellyel együtt nemcsak templomokban, hanem vásárokon is fellépett. Az ifjú Verdi számos darabot (nyitányok, indulók, stb.) komponált a zenekarnak, sőt áriákat és kantátákat is írt templomi és színházi előadások számára. Ebben az időben írt nyitányt Rossini A sevillai borbély című operájához, valamint ekkor zenésítette meg Alfieri Saul lázálmait is.
1829-ben megpályázta a közeli Sorgana templomának orgonista állását, de tanára, Provesi ajánlása ellenére elutasították. Mivel így megszűnt a kilátása arra, hogy a közelben jól fizető állást találjon, az évek múlásával egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Verdinek több szakmai képzettségre van szüksége, mint amennyi Bussetóban megszerezhető.
Időközben beleszeretett Barezzi idősebb lányába, Margheritába és mivel nem volt olyan anyagi helyzetben, hogy megkérje a kezét, milánói ösztöndíjért folyamodott a helyi segélyegyesülethez, a Monte di Pietahoz. Noha jelentkezését kedvezően fogadták, az ösztöndíjakat sajnos már két évre előre kiosztották. Barezzi azonban megelőlegezte a pénzt, így Verdi 1832-ben Milánóba ment felvételizni. A felvételi kudarc volt, vizsgáztatói elutasították. Ennek fő oka a konzervatórium zsúfoltsága és Verdi kora (18 éves) volt. A vizsgáztatóbizottság egyik tagja, Alessandro Rolla, a Scala korábbi karnagya azt tanácsolta az ifjúnak, hogy tanuljon magánúton. Vincenzo Lavignát ajánlotta, aki zeneszerzést tanított a konzervatóriumban, és korábban maga is az operaház zenekarában játszott mint maestro al cembalo.
Tanulmányok Milánóban
Barezzi segítségével sikerült Milánóba költöznie. Mivel túlságosan költséges lett volna magánszállás fenntartása, ezért Verdi Giuseppe Selettinél, a bussetói iskolaigazgató unokaöccsénél, Barezzi barátjánál lakott. Az ifjú tanonc szükségleteiről (kottapapír, operabérlet, ruházat) Seletti gondoskodott, a számlákat Barezzi rendezte. A kapcsolat Verdi és házigazdája között két év alatt megromlott. Ennek pontos okai nem ismertek, tény viszont, hogy Seletti több panaszlevelet is írt Barezzinek. Feltételezik, hogy Verdi esetleges neveletlensége váltotta ki gazdája ellenszenvét, de a találgatások odáig terjednek, miszerint az ifjú zeneszerző bizalmas viszonyba került Seletti lányával. Ez kiváltotta Barezzi haragját is, aki egyik levelében felhánytorgatta Verdinek a milánói taníttatása költségeit is.Tanulmányaival jól haladt, tanára, Lavigna rendszeresen dicsérte tanítványa szorgalmát, egyre növekvő bátorságát és kifogástalannak vélt erkölcsös jellemét is. Lavigna mutatta be Verdit a milánói filharmóniának, melynek igazgatója, Pietro Massini hamarosan Verdi legkitartóbb támogatója lett. 1834-ben egy alkalommal Haydn Teremtés-ét próbálták, s a három maestro, aki felváltva szokta a csembalókíséretet játszani, mind hiányzott. Massini megkérte Verdit, hogy ugorjon be a helyükre, s elegendő, ha a basszust játssza. Verdi annyira fellelkesült, hogy egyszerre játszott a bal kezével és vezényelt a jobbal. A nagy lelkesedés láttán Massini felkérte az előadás levezénylésére, melyet úri közönség előtt adtak elő a Teatro Filodrammaticóban. Ez volt első nagy sikere a milánói közönség előtt.
Kezdeti siker és kudarc Milánóban
1839 nyara a munka jegyében telt: Verdi lázasan dolgozott első operáján. Már javában folytak a próbák, amikor október 22-én fia, Icilio meghalt. Október végén a Scalában megkezdték a főpróbákat és Verdi, maga is mélyen lesújtva, kénytelen volt egyedül hagyni lelkileg teljesen összetört feleségét, hogy a művészeket buzdítsa, a munkálatokat ellenőrizze.
„… Verdi műve kiváló erényekkel ékeskedik, de az invenciónak sajnos híján van …” (Figaro)
„A zene igen közel áll Bellini stílusához, a melódia pazarló bőséggel árad, talán túlságosan is, olyannyira, hogy ahol a szöveg erőt, szenvedélyt kívánna, a dallam ott is bágyadt, egyhangú” (La Fama)
Az Oberto, San Bonifacio grófját
november 17-én bemutatták. Az előadás mérsékelt sikert aratott, de az
elegendő volt ahhoz, hogy a Scala műsorán tartsa, sőt az előadások
számát is megnövelje. Verdit további három opera megírására
szerződtették le, melyeket nyolchónapos időközönként mutattak volna be.„A zene igen közel áll Bellini stílusához, a melódia pazarló bőséggel árad, talán túlságosan is, olyannyira, hogy ahol a szöveg erőt, szenvedélyt kívánna, a dallam ott is bágyadt, egyhangú” (La Fama)
Nem tudni, hogy az Oberto, San Bonifacio grófja ugyanaz-e, mint a Rocester. Verdi visszaemlékezéseiből sem derül ki, mert a zeneszerző idősebb korában hajlamos volt összevonni eseményeket. Mindvégig azonban egy operáról beszélt, ami megerősíti azt a feltételezést, hogy a két opera tulajdonképpen egy és ugyanaz. Másrészt a korabeli operák cselekménye többször is változott a helyi cenzúra miatt. A zeneszerző minden szerződésében kikötötte, hogy csak akkor kezd hozzá a hangszereléshez, ha már elkezdődtek a zongorás próbák, ezért valószínűtlen, hogy megíratlan művet tartogatott volna fiókjában.
Verdi következő operájaként Merelli a Gaetano Rossi librettista által írt A száműzöttet szemelte ki, azonban később úgy döntött, hogy a Scala repertoárjából leginkább egy opera buffa (=vígopera) hiányzik. Így esett választása Felice Romani Az ál-Szaniszló című librettójára. Ezt azonban Adalbert Gyrowetz osztrák komponista 1818-ban már megzenésítette, ezért az olasz szokásoknak megfelelően más címet adtak neki: A pünkösdi királyság. Verdinek sokkal nehezebben ment a komponálás, gyakori torokfájásai voltak, amelyek a későbbi években is jelentkeztek zeneszerzés közben. Számos anyagi problémája volt, egy alkalommal felesége arra kényszerült, hogy ékszereit elzálogosítsa.
„Verdit szinte teljesen elhagyta az ihlete ebben a Pünkösdi királyságban” (Figaro)
„…nem is sikerülhetett vidámra…” (La Fama)
1840 júliusában agyvelőgyulladásban
meghalt felesége, Margherita. Az összetört Verdit hitvesének apja
hazavitte Bussetóba. Megpróbálta felbontani a Scalával kötött
szerződését, azonban Merelli nem egyezett bele, így a zeneszerző
kénytelen volt visszatérni Milánóba,
és színpadra vinni új operáját. Az opera megbukott, amit Verdi
elsősorban a gyenge zenének tudott be, de valószínűleg az előadók
gyengesége is közrejátszott, hiszen elsősorban drámai szerepekre
szakosodott énekeseket alkalmaztak a vígopera szerepeire. A darabot 1845-ben Velencében, 1859-ben pedig Nápolyban Ál-Szaniszló címen színre vitték, mérsékelt sikerrel.„…nem is sikerülhetett vidámra…” (La Fama)
Az utolsó évek
Az 1890-es évek végén a zeneszerzőt elsősorban az Otello és a Falstaff olaszországi és nemzetközi bemutatói kötötték le. Az Otello párizsi bemutatójához egy balettet is komponált, így eleget tett a nagy francia operaház ősi hagyományainak.
1895 elején Verdi egy Milánóban építendő idős zenészek otthonának tervei felől kezdett érdeklődni (Casa di Riposo per Musicisti). A kétemeletes épület száz, hatvanöt évnél idősebb muzsikus számára épült volna, akik szűkös körülmények között éltek. Verdi elvetette, hogy az épületnek szegényház jellege legyen és kérésének megfelelően a hálótermek helyett kétágyas szobákat építettek. Az építkezés a következő évben kezdődött el, és Verdi később összes – zenei vagy egyéb – műve közül a legkedvesebbnek nevezte.
Operaszerzői pályafutását lezárta, de a komponálást nem tudta abbahagyni. Ebben az időszakban született meg a Négy egyházi darab utolsó két része, a Stabat Mater és a Te Deum.
1897-ben januárjában figyelmeztető jelet kapott. Egy nap Giuseppina az ágyban fekve találta, látszólag megbénulva és beszédre képtelenül. Verdinek sikerült jelekkel papírt és írószert kérnie, és reszkető ákombákomokkal leírta, hogy kávé. Pár nap alatt felépült. Később, még ugyanabban az évben meghalt Giuseppina, akit egy ideje arthritis (krónikus ízületi gyulladás) gyötört. Novemberben súlyos hörghurutot kapott, és pár nappal később, 14-én meghalt. A gyászszertartást a bussetói katedrálisban tartották, majd a koporsót átvitték a milánói temetőbe.
Az utolsó éveiben Verdi egyre több időt töltött Milánóban, hogy közelebb legyen barátaihoz. A Sant'Agatát elhanyagolta, sőt egy gyilkossági eset is beárnyékolta a birtok életét. Ebben az időben ismerkedett meg Arturo Toscaninivel is, a Scala új, karizmatikus karmesterével, akivel élete végéig jó barátságban volt, és aki mindig friss események hírével szórakoztatta az operaszínpadról.
1901. január 21-én Verdit szélütés érte. Hat nap múlva, január 27-én, délután három órakor meghalt. Boito a következőket írta:
| „ | Fenségesen halt meg, mint egy harcos, félelmetesen, némán… A lehajtott fejével, összevont szemöldökével, félig nyitott szemével mintha ismeretlen, félelmetes ellenfelet méregetne… Hősiesen ellenállt. Remek mellkasának működése négy napon és három éjszakán át életben tartotta; a negyedik napon a lélegzése még mindig betöltötte a szobát, de micsoda harc, szegény Maestro! Milyen fenségesen harcolt az utolsó pillanatig! Életem során elveszítettem már embereket, akiket eszményítettem és a bánat erősebb volt, mint a beletörődés. De még soha nem éreztem ilyen gyűlöletet a halál iránt, ilyen irtózatot titokzatos, vak, ostoba, diadalmas, gyalázatos erejével szemben. | ” |
Öröksége
Verdi a 19. század egyik legnagyobb, talán a legnagyobb befolyású és legnépszerűbb zeneszerzője. Operáit napjainkban is játszák a világ minden operaházában, áriái külön-külön nagy sikereket arattak és aratnak napjainkban is olyan neves előadóművészek által, mint Maria Callas, Renata Tebaldi, Plácido Domingo vagy Luciano Pavarotti. Noha A trubadúr, Otello, Traviata soha sem kerültek le az operák repertoárjából, az 1920-as évek után elindult a Verdi-művek újrafelfedezése, az elfeledettnek tartott operák színpadra állítása. Verdi műveinek növekvő megbecsülését jelezte egy mérföldkő jelentőségű esemény, a parmai Istituto di Studi Verdiani 1960-as megnyitása, majd 1975-ben testvérintézetének a New York-i Institute for Verdi Studies megnyitása.Verdi nevét viseli a milánói zenekonzervatórium, melynek egykoron diákja volt, illetve Olaszország - és világszerte számos zenei intézmény, utca és tér. Életéről és munkásságáról számos könyv íródott, melyek közül talán a legteljesebb Frank Walker: The Man Verdi, 1962-es munkája.
